Nigel Benn, a Sötét Pusztító - I. rész: Leereszkedés a Pokol kútjába

Nigel Benn, a Sötét Pusztító

"Az emberben két hiba s egyben akadály lehet: az egyik a test, a másik a lélek oldaláról. A test részéről akkor, ha az egyes érzékszervek nem hibátlanok, s így semmit fel nem foghatnak, amint a süketek, és némák meg hasonlók esetében látunk. Lelki akadály akkor keletkezik, amikor a gonoszság hatalmaskodik el rajta, és bűnös élvezetek hajhászójává teszi, amelyek végleg megtévesztik, s mindent megutáltatnak vele." (Dante Alighieri). Ezt az idézetet mintha Nigel Benn életének első felére szabták volna, ellenfelei rettegtek tőle, magánéletét pedig hamis csillogás jellemezte, hiszen mindene meg volt, amiről csak álmodhatott, de minél mélyebbre ásta magát életvitelében, annál inkább elsivatagosodott benne minden, ami valódi értéket jelent. Hogy mi vezetett idáig és hogyan talált kiutat? Erről szól a következő, két részes írás.

I. rész: Leereszkedés a Pokol kútjába

Ismét érzi… Az évek alatt hozzászokott már, de most sokkal inkább csípi az orrát, sokkal inkább átjárja a vérét, az ereit, majd mindenét, a szívét, és az elméjét is ez a szag, ez a bűz, ami először nyolc éves korában árasztotta el, és azóta is kénytelen volt együtt élni vele. Igen, jól emlékezett arra a napra, mikor az apja odalépett hozzá, és csendesen, elcsukló hangon, könnyes szemmel közölte vele: „Nigel, a bátyád többé nem jön haza…”. Andy, a rettegett, és Nigel által imádott és istenített utcai harcos meghalt, egyszerűen kivágták egy emeleti ablakból. „A sok erős gyerek egyetlen ember ellen… Õ volt a hősöm, innentől semmi mást nem akartam, csak harcolni. Nem foglalkoztam a halállal… Nem tudtam, mi a végzetem, de ha a halál azt jelenti, hogy találkozhatok a bátyámmal, akkor örömmel állok elébe.”. Hogy valami esélye is legyen másokkal szemben, elkezdett küzdősportokat tanulni, az utcán pedig átvette a stafétabotot bátyjától és kiharcolta, hogy őt, a fiatalabb Bennt is legalább annyira rettegjék, mint a megboldogult Andy-t. Sikerült neki… Brutális, vadállati módon harcolt az utcán, öröme már-már szadizmussá szilárdult, mikor betörte egy-egy ellenfél képét, vagy kiverte a fogukat… Ez az út azonban nem sokáig bizonyult járhatónak, csupa olyan történéssel volt kikövezve, amiket a törvények nem kifejezetten toleráltak, Nigel tehát 17 évesen választhatott a börtön és a katonaság között.

A Királyi Lövészezred Első Zászlóalja lett hát a következő állomás, ahol Benn összesen négy kemény évet szolgált, és több alkalommal bevetették az észak-írországi zavargások során, ahol napi gyakorisággal csapta meg a halál szaga. „Ha egyszer ezt átéled… többé semmitől sem félsz.”. Az erőszakot, a pusztítást a seregben sem vetette meg, megismerkedett az ökölvívással, de természetesen nem kerülte el a pusztakezes harcokat sem… és sem a ringben, sem azon kívül nem maradt alul. A szolgálati ideje alatt 20 jegyzett mérkőzése volt, váltósúlyú, középsúlyú, sőt nehézsúlyú bajnok is volt, egyedül a királykategóriás ellenfele volt képes végigállni ellene a megszabott menetszámot.

Leszerelését követően áruházi biztonsági őrnek állt, de az ökölvívást folytatta, egyelőre amatőrként. 1985-ben a Londoni Amatőr Ökölvívó Szövetség tornájának döntőjében kikapott Rod Douglastől, úgy, hogy már gyakorlatilag vérszegény zombivá kellett aszalnia magát a súlyhozáshoz. Ekkor közel állt hozzá, hogy ott hagyja az egészet, de az ösztönei tovább hajtották, és egy év múlva, immár középsúlyban, ismét összetalálkozott Douglasszel, az ABA torna középdöntőjében. Brutális verekedés alakult ki, Nigel gyakorlatilag szétmarcangolta Douglast, aki számos alkalommal megjárta a padlót. A vége egy pontozásos győzelem lett, majd még két meccset megnyerve Benn lett az ABA középsúlyú bajnoka. A Brit Nemzetközösségi játékokon azonban már nem indulhatott el, a döntéshozók nem szerették ezt a brutális verekedő stílust, inkább Rod Douglast küldték ki, aki megszolgálta a bizalmat és aranyérmet szállított haza.

Nigel hamar rájött, hogy az unalmas, szürke hétköznapok nem elégítik ki vágyait, továbbra is szomjazta a vért, a harc, a pusztítás jobban érdekelték, mint néhány, rágógumit lopkodó gyerek zsebének a kiforgatása. Felhagyott civil életével és profi ökölvívónak állt, ahol sokkal több pénz, dicsőség és bakelitként csillogó, ugyanakkor mélysötét életforma várt rá. „Azt gondoltam, ez a nagybetűs Élet. Jöttek a drogdílerek, gengszterek és minden egyéb. Emlékszem, egy nightclubban partiztunk, amikor valaki odajött hozzám, majd egy fehér tablettát nyomott a kezembe. Bevettem és olyan volt, mintha kiléptem volna a testemből. Ez egy ecstasy tabletta volt, innentől kezdve pedig csak egy célom volt: minél hamarabb végezni a ringben, hogy aztán mehessek bulizni.”. Nigel Bennt legyőzte a fáradhatatlan, vadállati brutalitással megáldott ösztönlény, a Sötét Pusztító, akit csak sok-sok évvel később sikerült bezárni végső börtönébe…
A Sötét Pusztító két év alatt brutális sorozatot produkált, 22 meccséből az összeset megnyerte, és mindet idő előtt, mindössze három ellenfele bírt ki két menetnél többet ellene.

Az edzéseket és a partizást elmondása szerint el tudta különíteni egymástól: „Soha nem mondtam azt, hogy ’Basszus, esik az eső, vagy hideg van, akkor nem megyek futni!’. A hadseregben megtanultam, hogy kell az érzékeket kikapcsolni. Képes voltam elmenni, belemélyedni a bulizásba, majd visszakapcsolni és kőkemény edzésbe fogni.”

1989 májusában aztán a középsúlyú Brit Nemzetközösségi bajnoki címért mérkőzhetett, méghozzá egy Michael Watson nevű fószer ellen. „Annyi balkezessel fogom pofán vágni, hogy könyörögni fog néhány jobbosért!” – jósolta ellenfelének a Pusztító.
Mindketten roppant keményen készültek a találkozóra, bár míg Benn nem sok időt fordított a a sparring edzésekre, addig Watsonék minőségi edzőpartnerekkel készültek az összecsapásra. Tudták, hogy az ellenfél semmi másra nem törekszik, csak egy-egy nagy ütés bevitelére, bal horgai, jobb csapottjai, felütései elementáris erővel vágódtak az ellenfelekbe, ugyanakkor az is egyértelmű volt, hogy Benn meglehetősen szellősen védekezik és a vad támadások közepette elég könnyen üthető.

Az extrovertált, nagyvilági, bulizós Benn személyiségében úgy, mint a ringben mutatott stílusában is tökéletes ellenpontja volt a hallgatag, nyugodt erőt képviselő Watsonnak.
A Pusztító mélyre hajolgatva esett neki prédájának, ütötte bal horgait, kőkemény csapottjait, ám ezek nagy része ellenfele kesztyűjén halt el. Watson néhány jabet helyezett el ellenfele fején, illetve közelharcban sikeresen ültek válaszai a meglehetősen vehemens, de pontatlan Benn rohamaira. Watson a második menetben finomított taktikáján, folyamatosan közel maradt ellenfeléhez, így gyakorlatilag kikapcsolta azokat a pusztító csapottakat, amelyek komoly veszélyt jelenthettek volna rá. Innentől gyakorlatilag ugyanazt csinálta a két fél, horgokkal, felütésekkel szórta meg a másikat, azonban egy nagy különbség volt a két bunyós között: Watson védekezett is. Kesztyűi végig szorosan az arca mellett voltak, míg Benn folyamatosan lógatta őket, és számolatlanul nyelte ellenfele bal horgait. A Pusztító a negyedik felvonástól kezdve egyre inkább üldözötté vált, mint egy sebzett vad, végig veszélyes maradt, de a végtelenül pontos és okos ökölvívást bemutató préda felülkerekedett rajta. Benn görcsösen dobálta széles csapottjait, horgait, egyetlen egy, megsemmisítő erejű csapásra összpontosított, miközben simán nyelte az ellenfél egyre nagyobb számban érkező kombinációit. A vég a hatodik menetben érkezett el, mikor Watson bal-jobb horog összetétele után a Nigel a homlokához kapott és hátat fordított ellenfelének. A mérkőzésvezető rövid közjáték után tovább engedte a harcot, a Pusztító még megpróbálkozott néhány erőteljes, de irtó széles parasztlengővel, a kötelekhez szorította Watsont, aki egy szűk bal egyenessel kitámadva végleg kifektette ellenfelét.

A vereség nem törte meg a Pusztítót, sőt, megfogant benne a gondolat, hogy vissza kell kanyarodnia az alapokhoz és áthelyezte a székhelyét az USA-ba, ahol Miamiban, a Five Street Gymben kezdett edzeni. Három győzelem után kihívhatta Doug DeWittet, akit egy öt padlózással tarkított ringháborúban (Benn egyszer, a második menetben ment le, DeWittre a harmadik menetben egyszer, a nyolcadik körben háromszor számoltak) állított meg, a nyolcadik felvonásban. A mérkőzésre 1990 áprilisában került sor, a tét pedig a meglehetősen fiatal WBO szervezet középsúlyú bajnoki címe. Nigel ekkoriban már nem ápolt túl rózsás viszonyt a brit szövetséggel, a meccs után, élő adásban pedig összetépte a britek által kiadott versenyengedélyét. Tette mindezt azért, mert a szövetség nem akarta elismerni a WBO szervezetet, és így az ő világbajnokságát sem.

A sötétség, Szodoma és Gomora fekete felhője azonban az Államokban is magába szippantotta a Pusztítót, aki féktelenül partizott, és élte az életét a „sex, drugs, rock&roll” szellemében. Első címvédésére 1990 augusztusában, négy hónappal a trón megszerzése után került sor, méghozzá az igen kemény kihívásnak ígérkező Iran Barkley ellenében. A Pusztító még a felkészülés kedvéért sem hagyott fel hedonista életmódjával, még javában ünnepelte magát és a címszerzést, mikor már annak megvédésére kellett volna koncentrálnia. Lelke mélyén érezte, hogy ez nem lesz így jó és félt, nagyon félt az ismételt kudarctól…
„A Barkley meccs előtt kicsit ideges voltam, nem tőle féltem, hanem a vereségtől, hiszen tudtam, hogy nem készültem megfelelően. Senkitől, senkitől sem félek, ha megpróbálod az utamat keresztezni, széttéplek. Egyetlen idióta barommal sem voltam elnéző. Ha egy biztonsági őr megáll előttem, mikor be akarok menni egy sztriptízbárba, vajon mit teszek? Adok neki egy csokor virágot? Még mit nem, egyszerűen szétb.szom a fejét. Ha egy bátor legény megáll előttem a sötét utcán, azt is szarrá verem. Nem, én a vereségtől féltem, nem tudtam volna feldolgozni a lelki traumát, ami ezzel jár, hogy egy nemzet, sőt, az egész világ előtt kapok ki valakitől. Barkley egy kemény srác volt, jó ökölvívó. Máskor keményebben edzettem, mint a világon akárki, de ezelőtt a meccs előtt nem vittem túlzásba, mert még mindig a világbajnoki címszerzésemet ünnepeltem. Mindig is élveztem az éjszakai élet szépségeit, ugyanakkor igen szorgalmasan és keményen edzettem, mindent beleadtam, hogy kiűzzem magamból az agressziót. Nos, tehát a Barkley meccs napján elszívtam egy adag marihuánát, aztán némi angyalport is fogyasztottam, az elsőt azért, hogy ne feszengjek a gyenge felkészülés miatt, a másodikat pedig azért, hogy kis löketet kapjak és minél előbb véget vessek a meccsnek.”.
A gyors befejezés sikerült is, Barkley mindjárt az első másodpercekben beleszaladt egy pontos jobb horogba, amitől megrendült, majd az azt követő balostól padlóra is került. A meccs ezután kőkemény hirigbe torkollt, Nigel érezte a vérszagot és folyamatosan rohamozta prédáját, aki azonban szépen támadott vissza és jópár kemény találatot elhelyezett ellenfele fején. Aztán a menet végén Benn ismét betalált, ezúttal egy jobb csapottal rendítette meg a kihívót, majd egy jobb felütéssel, aztán egy balhoroggal folytatta az akciót, ami után Barkley ismét lenn találta magát. A Pusztító persze nagyon akarta ezt a gyors befejezést, és még a padlón térdeplő ellenfelének is bevert egyet. Iran felállt ismét, Benn pedig lerohanta, és két jobb horoggal újfent leküldte a skalpjára vadászó ökölvívót. A kihívó ismét talpon volt, tett néhány bizonytalan lépést, a bíró pedig – talán kissé korán – beszüntette az összecsapást.

Három hónap múlva Nigel Benn már nem a napfényes Államokban, hanem a szürke és ködös Angliában húzott kesztyűt, egy igazi csúcsmeccsen, a veretlen feltörekvő Chris Eubank ellenében. Amerikában valószínűleg el sem tudták volna adni ezt a párosítást, de a Szigetországban óriási várakozás előzte meg a mérkőzést, csak a helyszínen 11.000 néző foglalt helyet.

Benn a Watson-meccs óta szemmel látható fejlődésen ment keresztül. Nem csupán egyetlen nagy ütésre törekedett, hanem ütéskombinációkat is alkalmazott, illetve remekül megtanulta a folyamatos fejmozgást, illetve a körhajlásos védekezést, ami gyakorlatilag a védjegyévé vált, és sok helyzetben kisegítette őt, mikor ellenfelei a kötelekhez szorították és képtelen voltak tisztán eltalálni a kiszámíthatatlanul mozgó célpontot.

Eubank veretlen volt, igazi ökölvívó, aki nagyon különleges stílusban bunyózott. A szorítón belül és azon kívül is szerette csinálni a felhajtást, amivel jókora közönséget vonzott meccseire, persze ők nem ritkán a bukását akarták látni ennek a brutális felépítésű komédiásnak. Benn ezzel szemben a pusztítást, a mészárszéket hozta magával minden egyes mérkőzésére, szabályosan megfagyasztotta a levegőt maga körül, de az ő összecsapásaira pont emiatt voltak kíváncsiak. A fény és a sötétség csapott össze tehát egymással, a két különböző karakter pedig természetesen nem különösebben szívlelte egymást. Benn rühellte ezt a bohócot, aki monoklit hordott és sétapálcával járt, a szorítóba lépve pedig kicsit hátradőlt, kinyomta ágyékát és egy pimasz párduc pillantásával pásztázta a pusztát, ami neki a ringet jelentette. Eubank persze mindent bevetett, hogy ellenfelét bosszantsa, a mérkőzés előtt pár nappal például egy TV-show keretében találkozott a két fél, a kihívó pedig látványosan levegőnek nézte a bajnokot. Egyszerűen hátat fordított neki és úgy beszélt, holott a műsorvezető többször kérte tiszteletteljesebb magatartásra. Chris, hogy magabiztosságát bizonyítsa, 1.000 fontot feltett a saját, első menetes KO győzelmére.

1990. november 18-án este aztán a birminghami National Exhibition Centre-ben megszólalt Tina Turner: Simply The Best című száma, és Chris Eubank, mint kihívó, peckesen vonult a szorító felé. Aztán egyszer csak elhallgatott a zene… és nem is harsant fel újra. Eubank gyakorlatilag rezzenéstelen arccal folytatta útját, a közönség kemény fújolása közepette. Ezek az események elég szép szeletet tudnak kiharapni az ember önbizalmából, főleg ennyivel egy ilyen mérkőzés előtt. A magnó kezelője természetesen pontosan tudta ezt, ujjait pedig a legenda szerint maga Nigel Benn irányította – persze egy előre megbeszélt terv mentél haladva. A világbajnok bevonulása egyébként pompásra sikeredett, muskétások ütötték a harci dobokat, hogy meghozzák a közönség harci kedvét is.
Eubank szokásos peckes mozdulatait hozta a meccs előtt, Benn pedig őrült tekintettel méregette az áldozatnak szánt ellenfelet. A közös szabályismertetés után Richard Steele a kesztyűk összeérintésére kérte a két felet, a kihívó természetesen itt is szemtelenkedett, mélyre, majdnem egészen a földig nyújtotta kezét, mikor pedig Benn bele akart csapni, Chris elrántotta a kesztyűjét.  
Na, innentől viszont már nem volt helye jópofizásnak, Nigel vadállat módon rontott ki a sarkából ellenfelére, aki mindjárt egy széles jobb csapottal igyekezett fogadni a bajnokot, Benn viszont simán elhajolt az ütés elől és visszatámadott. Mindenképpen meglepő volt Eubank kemény, harcias fellépése, hiszen mindenki inkább egy óvatosabb taktikát várt tőle, ő azonban némi tiszteletet akart kiharcolni Benn részéről. A kezdeti tűz aztán alább hagyott, Eubank ügyesen kontrázta meg a világbajnok széles támadásait és gyorsaságának, valamint kifinomult lábmunkájának köszönhetően nagyrészt sikerrel kezelte a Pusztító rohamait. Több kombinációját – teljesen rendhagyó módon – hátsókezes egyenessel kezdte, amivel komolyan meglepte a címvédőt.
A második menetben Benn kicsit magára talált, kemény, látványos találatokat vitt be a kihívónak, aki némileg pontatlanná vált. Aztán a kör vége előtt kb. fél perccel Chris is villantott, egy bal horog-jobb egyenes kombinációval megfogta Nigelt, aki a kötelekhez hátrált és körhajlásokkal próbálta semlegesíteni a vérszemet kapó Eubank rohamait. A Pusztító tántorgott, de még szédületből is visszatámadott, majd legongatták a menetet.
Egy kiegyenlített harmadik felvonás után, a negyedik menetben Nigel közelebb került a győzelemhez, mint gondolta volna – de ezt az ellenfél nagyon jól eltitkolta. A menet vége felé ugyanis, egy összekapaszkodásból szabadulva Benn irtózatos felütést helyezett el a kihívó állán, ami olyan erejű volt, hogy Eubank átharapta tőle a saját nyelvét. A találat persze megzavarta a kihívót, aki egy Benn-féle kőkemény testütés után hátrálni kényszerült, és magára húzta a vérszagot fogó Pusztítót. A kihívó nyelvéből ömlött a vér, gyakorlatilag folyamatosan ezt itta és a légzését is nehezítette, de úgy döntött, senkinek nem szól a sérülésről, hiszen akkor könnyen lehet, hogy leállítják a küzdelmet. Így még a saját közvetlen csapata sem vette észre, hogy bizony akadnak gondok…  
Ha már sérülésnél tartunk, igazából Benn sem járt sokkal jobban, a számtalan beszedett jobb egyenes megtette hatását és a címvédő bal szeme az ötödik menet végére hatalmasra duzzadt és gyakorlatilag lezárult. A fél szemmel zakatoló, fizikálisan fölényben levő Nigel vékonyan, de uralta a meccset kontrákra játszó ellenfelével szemben és a hatodik felvonástól a testütésekkel sem fukarkodott. A hetedik menet végén aztán a két fél eljátszotta ismét a második kör végén látottakat, Chris egy jobb egyenessel megfogta Bennt, aki újfent a kötelekhez szorult, ám hamar rendezte sorait és kemény találatokkal zárta a menetet.
Nigel magabiztosan nyomult előre a nyolcadik etapban is, aztán egy villámgyors, előkészítés nélküli jobb csapottal le is küldte kihívóját. Eubank azonnal felpattant és csúszásról papolt Steele bírónak, aki azonban nem vette be a szöveget és számolt Chrisre. A trónkövetelő láthatóan nem volt komolyabban megütve, gond nélkül összeszedte magát, de a menet hátralevő részében nem sok maradandót tudott alkotni, Nigellel szemben, aki egy jobb egyenessel és egy kemény balhoroggal is keményen eltalálta őt. A felvonás végén a két fél kicsit kakaskodott is egymással, Benn Eubanket utánozva annak jellegzetes, előretolt ágyékú stílusában vonult a sarkába.
A kilencedik menet aztán az eddig látott forgatókönyv szerint indult, az utolsó percben jártak már a felek, amikor Nigel egy combossal leküldte a kihívót, akire persze nem számolt a bíró. Benn továbbra is zakatolt előre, Eubank viszont az egyik támadásba belevert egy bal – jobb egyenes, bal horog kombinációt, amivel határozottan megfogta a címvédőt. A fél szemű, tántorgó pusztító nem tudott érdemben válaszolni Chris ütészáporára, aki természetesen kihasználta a helyzetet és a teljes arzenálját rázúdította az ellenfélre. Benn csak nyelte, nyelte a találatokat, Steele viszont közbeugrott és a menet vége előtt négy másodperccel beszüntette a mérkőzést.

Nigel tehát drámai csatában elveszítette a WBO középsúlyú világbajnoki címét. A végkimenetelt illetően azóta is sokan vitatkoznak rajta, hogy Steele – aki egyébként a legdrámaibb meccsnek nevezte az ütközetet, amit valaha vezetett – hagyhatta volna még küzdeni Bennt, aki talán tudta volna folytatni… de maga Nigel nem vitatta később sem a leléptetés jogosságát.

A meccs után Eubank a következőt nyilatkozta riválisáról: „Ez egy kegyetlen vadállat. Meg volt az ereje hozzá, hogy kinyírjon és biztos vagyok benne, hogy ez is volt a szándéka.”.

A szétvert Pusztító elnézést kért a rajongóitól: „Határozottan rühellem Chris Eubanket. De nem pocskondiázhatom, hiszen megvert.”.

Benn az ezt követő évben négy alkalommal lépett szorítóba, időközben felment nagyközépsúlyba, majd 1992 májusában pedig egy Thulani „Sugarboy” Malinga nevű ökölvívóval került össze, akit pontozással, 10 menetben megvert.

1992 októberében Nigel ismét világbajnoki cím kapujában állt, Olaszországban, a helyi Mauro Galvano volt az ellenfele, a WBC nagyközépsúlyú világbajnoki címéért kiírt küzdelemben. A sötét bőrű és hajú, fekete szerelést viselő Pusztító tökéletes ellenpontja volt a fehér bőrű, világoszöld nadrágot viselő, jól fésült olasznak. Galvano elsősorban hátrafelé mozogva, balegyenesekkel próbálta távol tartani magától az agresszív ütőgépet, Benn pedig – ezt a stílust semlegesítendő – folyamatosan törzsből hajolgatott, és előkészítés nélkül próbálta bevinni a bombáit olasz ellenfelének. A menet sokszor hozott összekapaszkodásos szituációkat, hiszen amint Benn közel került, Galvano azonnal fogásba menekült. Az első felvonás végén a helyi hős két alkalommal is megszédült a Pusztító jobbosaitól, de fogásokkal kihúzta a forró pillanatokat. A meccs a továbbiakban nagyon csúnya küzdelmet hozott, a talján versenyző gyakorlatilag folyamatosan menekült rohamozó ellenfele elől, egyfolytában lefogta Bennt és csak szórványosan próbálkozott ütésekkel. A borzalmaknak szerencsére a harmadik menet után vége szakadt, ugyanis Galvano szemhéja olyan szinten felrepedt, hogy nem tudta folytatni a találkozót, a bírók pedig hosszas tanakodás után Benn TKO győzelmét hirdették ki.

Két hónap múlva egy Nicky Piper elleni címvédés, majd ’93 márciusában ismét Mauro Galvano következett, méghozzá Skóciában. Nigel pedig nem kímélte a szervezetét, sem az edzéseken, sem pedig a… mindennapok során: „Még a nagy meccseim előtt is kísértésbe estem, így volt ez a Galvano elleni visszavágót megelőzően is, amikor nyugodtan kokainoztam, hiszen úgy voltam vele, hogy ezt a gyereket már egyszer elagyaltam, akkor mit izguljak. De aztán majdnem visszaütött a dolog.”.
Az olasz fél az előzőhöz hasonlóan ezt a meccset is gyakorlatilag nézhetetlenné tette, állandó fogásaival Benn minden akcióját megtörte, ütésekkel viszont elég ritkán próbálkozott. Nigel végül magas pontfölénnyel hozta a győzelmet és tudta le a kötelezőt.

Három hónappal később a kihívó Lou Gentet négy menet alatt ötször küldte padlóra a Pusztító, mielőtt a mérkőzésvezető megelégelte a látottakat és kihirdette a bajnok TKO győzelmét.

(Folytatása következik!)

Baranyai Gergely, Greg
2013. március 5.