profiboksz.hu

Kazánkovács a szorítóban - Jim Jeffries élete 1. rész

2012-03-02 12:22:03 /

Kevés mérkőzésének, illetve néhány téves ideológia köré fűzött, még gyerekcipőben járó, de mindenképpen mesteri sportmarketing fogásnak köszönhető valószínűleg, hogy James J. Jeffriesre a legtöbben csupán a Jack Johnson elleni vesztes mérkőzése kapcsán emlékeznek, és nem úgy, mint a nehézsúlyú világbajnokra, aki a szorítóban soha nem veszítette el a koronáját. Pedig Jeffries a valaha volt egyik legerősebb nehézsúlyú világbajnok volt, vizet fakasztó ütőerővel, a maga korában hatalmasnak számító termettel, és óriási szívvel, ami miatt még az említett Johnson elleni mérkőzésen is az utolsó töltényéig küzdött. Nézzük meg, mit érdemes tudni a 20. század hajnalának egyik emblematikus ökölvívó figurájáról.

 

James Jackson Jeffries 1875-ben született és hét éves volt, mikor családjával Ohio-ból Los Angelesbe költöztek. A sporthoz szükséges nagyszerű adottságai már fiatalkorában megmutatkoztak, leginkább birkózásban, futásban és természetesen ökölvívásban jeleskedett. Fizikumának napközben sem sok lehetőséget adott az elsatnyulásra, hiszen főállásban mint kazánkovács kereste a kenyerét, aminek nemcsak a megélhetését, hanem későbbi becenevét is köszönhette. Első profi mérkőzését 20 évesen vívta, Hank Lorraine ellenében, aki előtt a második menetben zárta le a sorompót. Szüleinek tett ígéretéhez híven azonban megvárta, mire 21 éves lesz, ezután kezdett el komolyabban foglalkozni a profi bunyóval. Élete 3. mérkőzésén már 14 menetet bokszolt (képzeljük el, pl. Odlanier Solis milyen derűs arcot vágott volna, ha közlik vele, hogy harmadik profi meccsén már 10 menet felett kell bokszolnia), ebben a felvonásban állította meg aktuális riválisát. A találkozó amúgy 25 menetre volt tervezve... Jeffries ezidőtájt meglehetősen kemény iskolapadban tanulta az ökölvívás fortélyait, hiszen a nehézsúly akkori világbajnokához, James J. Corbetthez szegődött, mint kesztyűpartner.

Az 1898. év aztán némileg felemásra sikeredett Jeff számára. Márciusban egy nagyszerű győzelmet könyvelhetett el, hiszen a harmadik menetben kiütötte azt a Peter Jacksont, akit anno a nagy John L. Sullivan olyan széles ívben került, hogy abba a teljes 1941-es keleti frontszakasz belefért volna. Tegyük hozzá, Jackson ekkor már betegeskedett és erősen leszállóágban volt, a Jeffries elleni mérkőzés után mindössze egyetlen összecsapást vívott.

A Kazánkovács ezután egy hónappal ismét a ringben találta magát, hogy begyűjtsön egy újabb 3. menetes idő előtti győzelmet, majd kb. két hét múlva újabb küzdelem következett, méghozzá a jó mérlegű Tom Sharkey ellenében, akit később pályafutása legkeményebb riválisaként jelölt meg. Jim pontozással hozta ezt a mérkőzést. Az év augusztusában Jeffries átruccant New Yorkba és bevállalta, hogy egymás után két meccset is bokszol. Az elsőt, Bob Armstrong ellen meg is oldotta pontozással, ám a harc során eltört a hüvelykujja, így a második összecsapást kénytelen volt lemondani. A közönség természetesen méltatlankodott, Jeff pedig rendkívül csalódott volt, és még az is megfordult a fejében, hogy felhagy az ökölvívással. Talán senkit nem lep meg, ha elárulom, nem tette ezt meg, sőt, a következő találkozóján, 1899 júniusában már nem akárkivel, hanem a nehézsúly akkori világbajnokával, Bob Fitzsimmonsszal nézhetett farkasszemet. Fitzsimmons, aki még 1897-ben Corbettől hódította el a világbajnoki címet, már két éve nem fecsérelte az idejét az ökölvívásra, és egy könnyebbnek tűnő ellenfelet keresett magának, akin keresztül ismét visszatérhet a sportág vérkeringésébe. Jeffries menedzsere, William Brady remek érzékkel ragadta meg a lehetőséget és leszerződtette védencét a nehézsúlyú világbajnok ellen.

Jeffries a középsúlyú Tommy Ryan segítségével kezdte meg kőkemény felkészülését élete legfontosabb mérkőzésére. Fizikálisan egyértelműen a nála jóval vékonyabb és könnyebb Fitzsimmons fölé nőtt, nagy kérdés volt azonban, a technikai hiányosságokat mivel tudja kompenzálni. Itt álljunk meg egy pillanatra, és nézzük meg, mit is tudott James J. Jeffries, amivel esélye lehetett a világbajnoki cím elhódítására.

Sokak szerint fizikálisan ő volt minden idők legerősebb nehézsúlyú világbajnoka. Egy történet szerint Jeffries, aki nagyon szeretett vadászni, egy alkalommal leterített egy hatalmas szarvast, majd a hátára vette az állatot és pihenés nélkül tett meg vele kilenc mérföldet a táborhelyig, úgy, hogy a kísérői alig tudták tartani vele a lépést. Méreteihez képest meglepően gyors és fürge volt, állítólag 11 másodperc alatt futott le 100 yardot (1936-ban Jesse Owens 9,4 másodperccel tartotta ennek a világrekordját). Stílusa jellegzetessége a némileg görnyedt tartás, az előrenyújtott balkéz volt, az arcába érkező ütéseket a jobb kesztyűjével és alkarjával védte. Remek testütő volt, legjobb ütése a félelmetes balhorga volt, amely Henry Cooper szerint „egy lovat is leterített volna”. Hasonló felfogásban – bár nem olyan munkatempóval – harcolt, mint később Rocky Marciano, ellenfeleit folyamatos nyomás alatt igyekezett tartani és testre-fejre irányuló horgaival fokozatosan megtörte őket.

1899. június 9-én Bob Fitzsimmons nem elhanyagolható fizikai hátrányban lépett szorítóba, mindössze 76 kilogrammot nyomott, Jeff 93 kilójával szemben. (Ez kb. olyan, mintha Erdei Zsolt a fiatal Mike Tysonnal nézett volna farkasszemet egy mérkőzésen…) A találkozót megelőzően a bajnok bement a kihívó öltözőjébe, hogy „megbeszéljék a szabályokat”, a nyilvánvaló célja persze az volt, hogy megzavarja kihívója koncentrációját. „Mi legyen a fogások bontásával?” – kérdezte Jim a bajnokot. „Ezt hogy érted?” – kérdezett vissza Fitzsimmons. „Hát így!” – válaszolt Jeffries, majd felkapta Fitzsimmonst és mint egy fonalbábut, áthajította a helyiség másik végébe. Bob erre nem mondott sem gorombát, sem szépet, inkább kiment a szobából.

A mérkőzés meglehetősen nehézkesre sikeredett Fitzsimmons számára, hiszen mindjárt a második menetben közelebbről is megnézhette az alsó szorítókötelet. A meccs során bevitt néhány kemény találatot ellenfelének, amik más ökölvívókat már legalábbis csüggedésre késztettek volna, Jeffriesről azonban lepattantak ezek az ütések és csak jött előre, mint egy tank, óriási lövegéből pedig brutális találatokat szórt a bajnok testére és fejére. A tizedik felvonásban a teljesen összetört Fitzsimmons két alkalommal is megkóstolta a padlót, majd a 11. körben, egy balhoroggal és egy jobb felütéssel Jim végleg eldöntötte a küzdelmet. Jeffries tehát 24 évesen megszerezte a nehézsúlyú világbajnoki címet, Fitzsimmons pedig állítólag mindkét kezét eltörte ellenfele kutacsán…

Jeff első címvédésére öt hónap múlva került sor, méghozzá az általa már egyszer legyőzött Tom Sharkey ellenében. A találkozót pokoli hőségben vívták, minkét fél kb. 15 fontnyi súlyt izzadt le magáról a harc során. Az egykori haditengerész Tom a meccs első szakaszában dominált, Jeffries azonban fáradhatatlanul rohamozta, a 25. menet végén pedig az ő pontozásos győzelmét hirdették ki. A korabeli beszámolók szerint Jeffries győzelme vitatható volt, arról is szól a fáma, hogy a vezetőbírót egy vastag borítékkal késztették ítélkezése megfelelő keretek közt tartására. Hogy ebből mi igaz, nem tudni, az viszont tény, hogy a két küzdő fél közül Sharkey volt viharvertebb, arca ázott a vérben, az egyik füle akkora volt, mint egy kilapított teniszlabda. A bunyóst a találkozót követően azonnal kórházba szállították és megállapítást nyert, hogy a meccs során eltört az állkapcsa, illetve három bordája is. A két ökölvívó a mérkőzés után életre szóló barátságot kötött egymással.

A Sharkey elleni mészárszéket egy gyorsabb, egész pontosan egy menetig sem tartó, címvédés követett, majd Jeff az 1900. év májusában már egykori edzőpartnerével és félig-meddig mesterével, a legendás James J. Corbettel nézett farkasszemet. A 35 éves Corbett remek technikájával és nagyszerű védekezésével 20 meneten át simán oktatta Jeffriest, aki többnyire csak nyelte az ütéseket, azonban eszébe sem jutott feladni, fáradhatatlanul masírozott előre, míg a 23. menetben rá nem akadt arra a résre, amin bejuttatott egy szűk balhorgot. Corbett eldőlt, mint az ólajtó, Jeffries pedig ünnepelte újabb kiütéses sikerét.

A Kazánkovács 1901-ben három kihívóját kalapált laposra az üllőjén, 1902 júliusában pedig ismét az egykori világbajnok Bob Fitzsimmons-szal volt kénytelen szembenézni. Ahogy már az előző mérkőzésük kapcsán említésre került, Fitzsimmons akkor mindkét kezét eltörte Jeffries kemény fején és testén. Nos, a volt világbajnok egyes pletykák szerint ezúttal nem bízta a véletlenre a dolgot, és némi gipsszel erősítette meg a bandázsait, nyilván nem csupán a kézsérülések elkerülése végett (Antonio Margarito nem szokta említeni, hogy Fitzsimmons lenne a példaképe). Állítólag Jeffries egyik segédje a mérkőzés előtt észrevette a csalást, szólt is a bajnoknak, ő azonban csak a vállát vonogatta és nem igazán foglalkozott az építészeti remekművel. Pedig lehet, hogy jobban tette volna, hiszen Fitz ütései igen csúnyán szétszedték az arcát, sőt, az orra is eltört az összecsapás során. Az ismét kb. 20 kiló súlyhátrányban harcoló Fitzsimmons azonban csak nyolc menetig volt ellenfele Jeffriesnek, aki az említett felvonásban, a védjegyévé vált balhoroggal hidegre tette kihívóját. A mérkőzés után Jim odament kezet rázni az egykori bajnokhoz és a következőt mondta neki: „A cucc, ami a kezeden volt, elég komoly sebeket csinált nekem. Az előző meccsünkön nem használtad ezt, és nem is sikerült semmifajta sérülést okoznod.”. A későbbi években, mikor Fitzsimmons eladósodott, Jeffries segítő kezet nyújtott neki az anyagi problémáiban, sőt, Fitz a következő találkozóján már Jim csapatát erősítette.

A Fitzsimmons elleni mérkőzésen összeszedett sérülések hosszabb pihenőre kényszerítették Jimet, aki legközelebb egy évvel később, 1903 augusztusában húzott kesztyűt, ellenfele ismételten James J. Corbett volt. Jeffries borzalmasan jó formában érkezett a találkozóra, sokak szerint ekkor nyújtotta élete legjobb teljesítményét. Szálkásabbnak, gyorsabbnak tűnt a korábbiakban látottaknál, mozgása összeszedettebb, és könnyedebb volt, és ami nagyon lényeges, meglepően taktikusan bunyózott Corbett ellen. Corbett szorongatott helyzetében folyamatosan beszólogatott Jimnek, sőt, még a mérkőzésvezetővel is próbált heccelődni, ez azonban maximum arra volt jó, hogy még jobban lerongyolja vele a Jeffries testütései által morzsolgatott állóképességét, ami 38. életévében már amúgy sem a legnagyobb erényei közé tartozott. Jeffries, akinek a sérült kesztyűjét az ötödik menet elején a helyi rendőrfőnök lecseréltette, talán a 8-9. kör kivételével minden menetet elvitt, a tizedik körben egy testre mért kőkemény balossal leküldte Corbettet, majd miután ellenfele 9 számolást követően felállt, egy testre-fejre irányuló bal-jobb kombinációval ismét padlóztatta riválisát, akinek segítője, a korábban a Kazánkovácsot felkészítő Tommy Ryan jelezte, hogy nem folytatják az összecsapást. Ryan egyes visszaemlékezések alapján egy pálmalevélből készült legyezőt, más források szerint egy szivacsot hajított a szorítóba, hogy megvédje Corbettet a további veréstől. „Megtettem, ami tőlem telt, és vesztettem. A legjobbamat adtam a meccsen. Jeffries egyszerűen túl nagy volt nekem, és hát ő a világelső. Boldogan adok meg minden tiszteletet Jimnek, ami megilleti. Ez volt az utolsó mérkőzésem.” – mondta a meccs után Corbett. A mérkőzésvezető, Eddie Graney a találkozót követően meglepődésének adott hangot: „Corbett okosan bokszolt ugyan, de Jeffries legalább annyira taktikus volt és hatalmas fejlődést mutatott. Gyakorlatilag kibokszolta Corbettet, egy-két menet kivételével. Minden ütésébe hatalmas erő volt, végül ez vetett véget az összecsapásnak.”.

Még ugyanebben az évben a Los Angeles Times elkezdett cikkezni egy fekete bőrű bunyósról, az egyre inkább feltörekvő Jack Johnsonról, mint Jeffries egyetlen méltó kihívójáról. 1904 februárjában aztán Jeffries világossá tette, hogy nem fog megküzdeni Johnsonnal: „Elutasítom Johnsont, mert színesbőrű. Megmondtam korábban, hogy nem fogok egyetlen színesbőrű bunyóssal sem kiállni, amihez tartom is magam. Úgy gondolom, a társadalom csakis fehér emberek ellen akar látni engem. Nem félek a négerektől, úgy hiszem, ugyanúgy meg lehet őket verni, mint mindenki mást. Egyszerűen megígértem magamnak, hogy csakis fehérekkel fogok bokszolni, és ehhez tartom magam.” – nyilatkozta Jeffries. Az az igazán szomorú, hogy ez a gondolatsor nem csak Jim Jeffries hozzáállását tükrözte, hanem az egész időszak általános faji felfogását is.

Egy legenda szerint a két fél személyesen is összefutott egyszer, s Johnson szóvá tette Jimnek a közös mérkőzést. Jeffries így reagált: „Itt egy pince a ház alatt. Megmondom, mit teszünk. Nem állok ki veled a szorítóban, mert senki nem ismer, és senki nem lenne erre kíváncsi. Lemegyek viszont veled a pincébe, és bezárjuk az ajtót belülről. Aztán amelyikőnk feljön a kulccsal, az a világbajnok.”. Johnson persze nem így akart világbajnok lenni, és inkább kihagyta a lehetőséget.

James J. Jeffries 1904 augusztus 16-án védte meg utoljára nehézsúlyú világbajnoki címét, méghozzá Jack Munroe ellen, aki ugyanaz év februárjában kipontozta a Jeffriest korábban kétszer is komolyan megdolgoztató Tom Sharkey-t. A két bunyósnak azonban volt már egy találkozása, két évvel korábban… Jeffries ekkoriban országos turnét csinált, és rendszeresen felajánlotta közönségének, hogy aki végigáll ellene 4 menetet, annak 500 dollár üti a markát. Nos, egy alkalommal Jack Munroe is arra járt, beugrott Jim ellen és az első két menetben simán kibokszolta őt. A harmadik körre azonban Jeffries megrázta magát és háromszor is leküldte a szemtelenkedő alakot, Jack viszont magához tért, és a negyedik körben ismét felvette a versenyt a bajnokkal. Jeffries tehát nem tudta őt kiütni, amit a világelső 500 dollárja bánt, sőt, a bemutató meccs vezetőbírója Jack Munroe-t hirdette ki győztesnek. Jeffriest persze nagyon felbosszantotta a dolog és bosszút esküdött. A meccset kétszer kellett halasztani, de végül az említett időpontban megmérkőzhettek a felek.

Szárnyra kaptak ekkor bizonyos pletykák is, hogy Jeffries nem vette igazán komolyan a felkészülést, sőt, előző nap este elment mulatni, későn tért nyugovóra, és körülbelül délig fel sem kelt. A rossz formából azonban semmi sem volt igaz, a közvélemény kb. 230-240 fontos Jimre számított, ő viszont 219 fonttal mérlegelt, ellenfele pedig mindössze 9 font hátránnyal indult. Jeffries komoly elszántsággal lépett szorítóba: „Ennyire még senkit nem utáltam, mint ezt az embert, ki akartam ütni, szét akartam verni őt.”. A mérkőzés aztán nem sok érdekességet hozott, Jeffries rögtön a nyitó körben háromszor is padlóztatta Munroe-t, akinek a szünetben idegenvezetőre volt szüksége megtalálni a szorítósarkát. Jeffries a következőket mesélte el a nyitó menetről: „A legelső ütésem a legnagyobb erejű csapás volt, amit valaha elindítottam. Mellément. Minden erőmet beleadtam, annyi energia volt benne, hogy mikor elvétettem, hasra estem a lendülettől.”. Jeff kirontott a második menetre, és rohamozta szédelgő ellenfelét, aki két testütéstől újfent padlóra került, arca pedig vérben ázott. „Szédelgett, mint valami részeg fazon. Aztán, mikor bemértem őt, és végleg ki akartam ütni, a mérkőzésvezető közénk lépett, elkapta a kezemet és leállította a küzdelmet.” – mesélte Jeffries. „Hagyd abba, Jim. Nem akarok gyilkosságot látni.” – ezzel a mondattal zárta le Graney bíró a meccset. Jeffries tehát második menetes TKO-val védte meg világbajnoki címét, 1905 májusában pedig bejelentette, hogy visszavonul, mivel nem maradt fehér bőrű ellenfél, aki méltó kihívója lehetne.

Baranyai Gergely, Greg
2012. március 1.

Folytatása következik!


Oszd meg, tedd a kedvencek közé!

Hozzászólok:

login: jelszó: » regisztráció

@d.ph.harward: Azért mert le van valami írva nyomtatásban v. itt a neten, attól lehet badarság.
Nem voltam lusta, végigkattintgattam hol van legközelebb ilyen, százados pontosságú eredmény, 1973!-ban fordult elő - 82 év múlva, szóval összhangban van az összes hivatalos és nemhivatalos rekordlistával, századmásodperces pontossággal akkor nem lehetett mérni.
De szerintem hagyjuk, nem az a lényeg tudtak-e ilyen pontossággal mérni avagy sem (egyébként nem), hanem az hogy Jeffries kivételes fizikai adottságokkal rendelkezett.

» Irbisz   válasz erre
    2012-03-08 21:03:35

http://trackfield.br ...

» d.ph.harward   válasz erre
    2012-03-08 20:08:56

@Irbisz: http://trackfi eld.brinkster.net/Ye arsUSA.asp?Year=1891 &Gender=M&TF=T&P=F
Ezen az oldalon ilyen badarságokat állítanak. Én meg átvettem...

» d.ph.harward   válasz erre
    2012-03-08 20:07:43

@István: Ez épp lehetne megoldás, de a XIX. században erősen kétlem hogy lett volna ilyen szofisztikált módszer.
Most már kíváncsiságból megnéztem, mindenütt csak tizedes érték szerepel:
Pl (http://en.wikipedia .org/wiki/Men's_100_ metres_world_record_ progression):
Unofficial progression before the IAAFTime Athlete Nationality Location of race Date
10.8 Luther Cary United States Paris, France July 4, 1891
Cecil Lee United Kingdom Brussels, Belgium September 25, 1892

Vagy (http://www.athletix .org/statistics/wr10 0men.htm):
C. UNOFFICIAL PROGRESSION BEFORE IAAF
10.5 Erwin Kern, GER, 26 May 1912, Munchen.
10.5 Richard Rau, GER, 12 May 1912, Munchen.
10.5 Richard Rau, GER, 13 Aug 1911, Braunschweig.
10.5 Emil Ketterer, GER, 09 Jul 1911, Karlsruhe.
...
...
10.8 Cecil Lee, GBR, 25 Sep 1892, Brussels.
10.8 Luther Cary, USA, 04 Jul 1891, Paris.
11.0 William MacLaren, GBR, 27 Jul 1867, Haslingden

És ha az első linken tovább nézegetsz, ott kiderül hogy az első, nem tizedesre végződő eredmény csak 1932-ből származik, így kb. kizárható hogy 40 évvel korábban, amikor még a modern olimpiai játékok sem léteztek, valakik odaültettek 2 v. 4 bírát egy versenyen időt mérni.

Ui. az a jelző hogy "Poétikusan ifjú korod" legfeljebb a lányomra illik, de szerintem ő is tiltakozna ellene :)

» Irbisz   válasz erre
    2012-03-08 08:18:23

@Irbisz: Hát nem is atomórával mérték!
Poétikusan ifjú korod miatt te már nem láthattad a 60-as évek előtti futóversenyek érdekes "méréstechnikai berendezését".
A célszalaggal egy vonalban egy kb 60 fokos rampa állt a pályára merőlegesen és ezen ültek egymás fölött stopperrel a kezükben a mérőbírák. A szalag átszakításakor lenyomták a stopper gombját és a mért időket átlagolták. Így jöhetett ki az 5 százados idő.

» István   válasz erre
    2012-03-08 00:37:39

@d.ph.harward: 1891-ben nehezen hiszem hogy tudtak századmásodpercet (10.75 s) mérni, azt csak valamikor a 60-as években vezették be, addig nem a méréstechnika a megfelelő szinten.

» Irbisz   válasz erre
    2012-03-07 23:01:58

Tetszetős stílus, jó téma választás. A sikeres cikk titka. Na meg persze (legalább) egy cseppnyi tehetség és szorgalom és már kész is a szórakoztató végtermék. A magam részéről csak gratulálni tudok hozzá.
Jeff nagy kedvencem nekem is. Régebben egy más ügyből kifolyólag kerestem róla dolgokat és akkor döbbentem meg igazán, hogy milyen elképesztő fizikai adottságai voltak, bár hozzáteszem, hogy közel sem tudtam ennyi mindent összeszedni róla, mit a cikk írója.
Az én olvasatomban (fordításomban- bár lehet, hogy a forrás rossz, vagy az értelmezés) Jeff a 100 yardot csak valamivel több, mint 10 másodperc (csak ilyen pontostalanul) alatt futotta. Ha ez igaz, akkor ez 100 m-en lényegében 11 mp-nek felel meg. Ebben csupán annyi az igazán érdekes, hogy (pusztán a viszonyítás kedvéért) a 100 m világcsúcsát 1891-től egy bizonyos Luther Cary tartotta 10,75 mp-cel. Cary és a többiek ebben az időben (a XIX.sz utolsó éveiben) kb. 9,6- 9,8 alatt futották a 100 y-ot.
Jeff kiváló magasugró is volt. 183 cm-nél is többet ugrott. Gondolom, mindezt tette viszonylag "vézna" ifjúkorában. Ehhez adalékként annyi, hogy a nem hivatalos (nem hitelesített, vagy el nem ismert) világcsúcsot 1895-ben egy bizonyos Michael Sweeney tartotta, aki a szám nagy bajnoka volt. A XIX. sz. utolsó évtizedének bármelyik évében 183 cm-rel (6 láb) az USA-ban a top 10-ben lehetett lenni.
Na, csak azt akartam bizonyítani, hogy milyen kivételes képességű fickó volt a jó Jeff, és hátha mindez újdonság volt valakinek...

» d.ph.harward   válasz erre
    2012-03-07 21:39:08

@shiro: a clottey pont azért jutott amúgy eszembe, mert az ő stílusa olyan, hogy nem lehet megsebezni igazán, és elég energia takarékos, aránylag keveset üt, de azok jellemzően sebeznek. egy tank. és most ezzel a stílussal sokszor kikap, mert a pontozás ezt nem értékeli, ha kevésbé van is szétverve, mint az ellenfele. szerintem 30 menetben tuti bárkit megverne :)

» vizslahal   válasz erre
    2012-03-07 12:55:24

1904-ben lehet, hogy még Jeffries jött volna fel a pincéből. Később már Johnson győzött volna szerintem. És most nem 1910-re gondolok.
Greg, csak gratulálni tudok. Ezeket az írásokat nagyon szeretem. Régi idők nagy-nagy bajnokai.
Várom a folytatást.

» zoltanlori   válasz erre
    2012-03-07 08:08:57

@vizslahal: Egészen más volt akkor az ökölvívás, egy-két ütés, fél perc kerülgetés vagy birkózás nélküli kapaszkodás.

    2012-03-07 06:09:33

@vizslahal: Kizárt dolog, hogy a mai sokkal több tudással a sportról, sokkal több edzéssel, a modern táplálékkiegészítőkk el és koksszal felvértezett, sokkal több emberből kiválogatott versenyzők ne bírnának röhögve annyit mint a régiek.

Régen szerintem a bunyó jóval energiatakarékosabb volt, mondhatni a színvonala sokkal alacsonyabb volt, kevesebb energia ment el a védekezésre, a távolságtartásra, meg az elmozgásra, így bármennyi menetet ki lehetett bírni. Ráadásul szerintem a mai nagyütők sokkal nagyobbat ütnek mint a régiek, szóval egy bekapott ütés kevesebbet is rombolt.

Ha tyson valakit a régiek közül eltalált volna, ott is azonnal vége lett volna a meccsnek és régen azért könyebb volt eltalálgatni a másikat a szellős védekezés mellett, szóval valszeg nem voltak akkora ütők mint tyson.

    2012-03-06 18:37:54

"Az 1898. év aztán némileg felemásra sikeredett Jeff számára. Márciusban egy nagyszerű győzelmet könyvelhetett el, hiszen a harmadik menetben kiütötte azt a Peter Jacksont, akit anno a nagy John L. Sullivan olyan széles ívben került, hogy abba a teljes 1941-es keleti frontszakasz belefért volna. "
Ez némileg ellentmondásban van azzal, amit később mondott:)
"„Elutasítom Johnsont, mert színesbőrű. Megmondtam korábban, hogy nem fogok egyetlen színesbőrű bunyóssal sem kiállni, amihez tartom is magam. Úgy gondolom, a társadalom csakis fehér emberek ellen akar látni engem. Nem félek a négerektől, úgy hiszem, ugyanúgy meg lehet őket verni, mint mindenki mást. Egyszerűen megígértem magamnak, hogy csakis fehérekkel fogok bokszolni, és ehhez tartom magam.” – nyilatkozta Jeffries."

» Irbisz   válasz erre
    2012-03-06 17:36:33

@vizslahal: Nem egészséges...

» ironnoodle   válasz erre
    2012-03-06 17:03:28

@Tigga: azért érdekes eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne ha ma lennének ilyen hosszú meccsek. szerintem clottey vitathatatlan bajnok lenne pl :)
amúgy miért szűntek meg ezek a meccsek azt tudja valaki? a tv miatt, hogy ilyen hosszú meccset nem lehet leadni?

» vizslahal   válasz erre
    2012-03-06 16:41:40

Mindig örömmel olvasom a régvolt idők bajnokairól szóló cikkeket, ezt is nagy élmény volt olvasni, köszönet érte!

    2012-03-06 16:00:09

Élmény volt olvasni, köszönet érte!

» ogreface   válasz erre
    2012-03-06 15:17:30

Nagyon jó cikk! Gratulálok Greg!

    2012-03-06 14:34:45

@zsoltii: ne menjünk el ebbe az irányba. Jó kis cikk volt, igazán érdekes volt erről olvasni, de ne hasonlítsuk össze a régieket a maiakkal, mert nem ide tartozik, meg alma és körte a két csoport.

    2012-03-06 12:11:52

hihetetlen,hogy anno 20,25 vagy 45(!!) menetes meccsek voltak...ujabb szégyen a mai "top" bokszolókra,akik 10,12-őt sem bírnak kondival.

» zsoltii   válasz erre
    2012-03-06 11:45:26

Jó cikk, gratulálok (és várom a folytatást).

    2012-03-06 11:01:08
fel