×

A weboldalon cookie-kat (sütiket) használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.

profiboksz.hu

Emlékezés Lionel Rose-ra

2011-05-11 14:56:07 /

Még nincs két hete sem, amikor Angliából jött a hír, hogy 76 éves korában elhunyt a brit ökölvívás egyik büszkesége Sir Henry Cooper. Ezt még meg sem emésztettük, amikor néhány nappal ezelőtt az ausztrál ökölvívás is elveszítette egyik legendás alakját, Lionel Rose-t. A profiboksz.hu most tőle köszön el.

Egészen fantasztikus harmatsúlyú volt, aki 19 éves korára lett világbajnok, egy vagyont vert el nőkre és borra, túlélt egy infarktust, de visszatért a tönk széléről. Egy abo településen született 1948. június 21-én Melbournetől 50 mérföldre délre. A környék egyik legrégebbi őslakos családja a Rose volt, sújtva a rasszizmussal és a gazdasági egyenlőtlenséggel. Lehet, hogy furán hangzik, de ez a kedves fickó a bozót nyomorából egyenes és töretlen úton jutott el a világbajnoki trónusig. Lionel Rose törzse, a koori-k népe sok ezer évig birtokolta Ausztráliát. Ahogy 1770-ben a kemény öklű fehér fegyencek megjelentek, a koori-k szép engedelmesen behúzódtak a bozótba, legtöbbjük a világért sem húzott volna ruhát, és egy másik világért se vetette volna le kőkorszakbeli szokásait. Hajigálták a bumerángjaikat, nyulakat, gyíkokat és egereket ettek Ausztrália dél-keleti szegletében. A gyarmatosítók mezíteleneknek nevezték őket és sóhajtottak, ha róluk esett szó. A mezítelenek semmiféle gondot nem okoztak a kormánynak, előbb-utóbb majd csendesen és megadó módon kihalnak, gondolták. Lionel Rose népének egy része bizonytalan világba cseppent. Otthagyták ősi falvaikat, ősi szokásaikat és nem szereztek a helyébe semmit. A nagyvárosok közelébe költöztek, elpiszmogtak a napraforgó szárából tákolt kunyhóikba és teljesen rábízták sorsukat a fehér ember jóindulatára. Az angol irodák mélyén reményteleneknek nevezték őket és keservesen vakargatták a tarkójukat, ha róluk esett szó. A sötétbőrű őslakosok hasonló sorsra jutottak, mint az indiánok az Egyesült Államokban.

"A nagyanyám mindig babot szedett a mezőn. Engem meg a hátán cipelt közben. Rettentő jóbarátok voltunk a nagyanyám meg én. Néha kiálltunk az országútra, autóstoppal vitt Melbournebe a boxmeccsre. No, ez itt a kuckónk. Itt töltöttem életem első tíz évét. Nagyszájú kis kölyök voltam, mindig mondtam a többieknek: "Ide majd egyszer emlékművet állítanak, hogy ebben a pléhtetejű kalyibában született és élt a híres Lionel Rose."

A mama, kávébarna nénike, széles, mosolygós szájjal, foghíjasan. "Játékos gyerek volt" - mesélte később. "Délben hazajött, órák hosszat mesélte, mi történt az iskolában. Este aztán benézett a tanító, hogy tán beteg a fiam, mert megint nem volt ott az órán. A férjem kétszer büntetést is fizetett miatta, egyszer pedig negyvennyolc órára leültették. - Nyulásztunk a bozótban" - vigyorgott Lionel. Napraforgót pirítottunk lapos köveken. Néha jól kellett laknia az embernek."
Gyermekként a rasszizmus és az édesapja hatására kezdte el érdekelni az ökölvívás.
 "Roy, az apám cirkuszi bokszoló volt. Felhajtó. Mindig előre ment egy nappal, az emberek közé keveredett és tépte a száját. Csak azért jött, mert a cirkuszban  ott van a legnagyobb ellensége, alig várja, hogy betörhesse az orrát. Ez volt a szövege. Sokan el is hitték és megváltották a jegyüket, hogy hogyan állja meg a helyét a fura kis idegen. Maga a meccs persze csak cirkusz volt. Megjátszották a nagy, elkeseredett csatát. Az ilyesmit hihetően csinálni, ahhoz is kell ám valami. Nem volt ez túl nagy csalás, hiszen a közönség végül is megkapta, amit várt, ordíthatott kedvére."
Valahonnét egyszer egy rádió is előkerült, hallgatták a nagy profimérkőzéseket, amíg a telep élettartamából futotta. A meccs után Rose papa valamelyik barátjával mindig lejátszotta az egészet a gyerekek előtt, hogyan ment belharcba Rocky Marciano, hogyan táncolt el ügyesen Sugar Ray Robinson.

"Alighogy megtanultam járni, már iszonyatos mérkőzéseket rendeztem a testvéreimmel. Rongyokat tekertünk a kezünkre, szögesdrótot húztunk a fák köré, az volt a ring. Tizennégy éves voltam, amikor meghalt az apám. Láttam sok sátorharcot fiatalabb koromban, de a nagy George Bracken volt az első ökölvívó akit a ringben láttam. Harcias stílusa és a gyorsasága miatt mégnagyobb érdeklődést tanusítottam a boksz iránt, mint korábban."
Frank Oakes edző irányítása alatt kezdte meg amatőr karrierjét, akinek a lányát később feleségül is vette. Rose apja már nem érhette meg fia első nagy győzelmét, mert 1963-ban elhunyt. Lionel az év végén mindössze 15 évesen megnyerte az ausztrál amatőr légsúlyú címet. Ekkor már tudta, hogy a jövőjét az ökölvívás jelenti, tagja lehetett volna az ausztrál olimpiai csapatnak, de helyette inkább 1964 szeptemberében Jack Rennie tréner irányítása alatt profinak állt. Rennie gyakran párosította össze a nála 10 kilóval nehezebb és tapasztaltabb Mick Croucherrel. Rose megnyerte élete első profi meccsét 8 menetben, amit 4 további győzelem követett, amikor elszenvedte első vereségét, pontozással 6 menetben.

1966. október 28-án 15 menetben legyőzte Noel Kunde-t az ausztrál harmatsúlyú címért. Megnyerte a következő 9 mérkőzését is, beleértve a honfitársa, Rocky Gatellari elleni címvédést is. Gatellari volt a mérkőzés esélyese, de Rose kiütötte a 13. menetben és ez a mérkőzés tette híressé szerte Ausztráliában. (Gatellarit egyébként még 60-ban Rómában, népszerű olimpia bajnokunk, "Béka" vagy is Török Gyula vágta el a továbbjutástól) Rose Ausztrál bajnok volt, 27 győzelme mellett mindössze 2 vereséggel. Nemzetközi szinten is felfigyeltek rá, ezért megkapta az esélyt, hogy kihívja a világbajnok japán Masahiko "harcos" Haradát. A japán bokszoló ekkor már négy címvédést számlált, legyőzte Jofret, Rudkint, Medelt és Caraballot. A 19 éves Rose edzője még túl korainak érezte a megmérettetést, mindazonáltal elfogadták a kihívást. Hősünk elég sokat cigarettázott, edzője volt az aki rávette, hogy ha nem is mond le erről a szokásáról, adagját legalább pipázással helyettesítse. Rose a mérkőzés előtt hat héttel érkezett Tokioba, hogy befejezhesse a felkészülését és megismerje a japán kultúrát. Ott tartózkodása alatt sikerült meggyőznie a japán zsurnalisztákat is arról, hogy a pipázás, egy ősi, felkészülést segítő bennszülött szokás. 

1968. február 27-én, Ausztrália úgy csüngött a rádióin, mintha Winston Churchill lett volna a Nippon Budokan Hall tudósítója, aki 25 évvel korábban, szivarral a kezében, éppen arról tesz bejelentést, hogy egy ausztrál őslakosokkal megerősített hadosztály megkezdte a japán császári csapatok visszaszorítását a Timor tenger térségében. Rose csodálatosan és gyorsan öklözött. Ügyes lábmunkával mozgott az ütőtávból ki és be, megelőző és kontra akcióival gyüjtögette a pontokat az erősebb fizikumú japánnal szemben, és győzött 15 menetben 72-69, 72-70 és 72-72 arányban. Amikor meg bizonyos lett, hogy Lionel Rose legyőzte Masahiko Haradát, egész egyszerűen megőrült az egész kontinens. 1954 óta a bálványként tisztelt Jimmy Carruthers óta nem volt ökölvívó világbajnoka az ötödik kontinensnek. Órák alatt elfogyott a jövő esztendei sörtermés, a miniszterelnök üdvözlő táviratot küldött Tokióba és pármillió ember hajnalig táncolt az utcán. Ami meg Ausztrália 130 ezer bennszülöttjét illette, nos az ő számukra Lionel Rose hirtelen Hercules, Superman, Tarzan és Isten lett egyszemélyben. "Azt vártam, hogy jöjjön Rose és támadjon, de nem tette, így magam kezdeményeztem. Ez az amiben hibáztam", mondta a csata után Harada. Amikor a mérkőzés után Rose hazatért, a becslések szerint Melbourneben negyedmillió ember vonult az utcára, hogy üdvözölhessék. A közvetlen nyomor már egy kicsit odébb volt. Rose szendvicsboltot nyitott Melbourneben, legalább negyvenezer dollárt keresett a szorítóban. Tizenkilenc éves korára nem akármilyen teljesítmény. Az összeg negyed részét a mama kapta. "Abból már semmi sincs - mondta. - Azt kötelességszerűen szétosztottam a közvetlen családtagok között. - Mit gondolnak, hány közvetlen családtagunk van? - nevetett megint a világbajnok. - Csak itt Drouinban kétezer. Az egész falu. A hagyomány szerint minden koori egy család tagja.

Ebben az időben már űrhajók kerülgetik a holdat, az olimpiát százmillió ember otthonába viszi el a televízió, a világbajnok gázsiját pedig még ősközösségi alapon alapon osztja el Drouin benszülött lakossága.  Pedig alig 15 évvel korábban még Dave Sands, minden idők legjobb maori öklözője kétszer győzte le Bobo Olsont a középsúlyú világbajnokot barátságos mérkőzésen, de a hivatalos, világbajnoki címmérkőzésre végül sosem állhatott ki. Amikor aztán 1952-ben halálra gázolta egy dömper, öt dollárt találtak a banszámláján. Ron Richards pedig három súlycsoport ausztrál bajnokságát mondhatta magáénak és a fénykorában lévő Gus Lesnevichet is megverte. A világbajnoki címért mégsem engedték szorítóba lépni és 57 éves korában egy szemétdombon végezte. Lionel Rose 1968 júliusában ismét visszatért Tokióba, hogy 15 menetben pontozással megvédve címét, legyőzze a japánok olimpiai bajnokát, a 22 mérkőzésen veretlen Takao Sakurait. Lionel továbbra is sikeresen folytatta hadjáratát, Kaliforniában megverte nem címmeccsen Medelt, megvédte címét Chuco Castillo majd Melbourneben Alan Rudkin ellen is, mígnem a mexikói Ruben Olivares Amerikában detronizálta, kiütötte az 5. menetben.

A Chuco Castillo elleni mérkőzés több okból is emlékezetes maradt. Kaliforniai látogatása idején találkozott Elvis Presleyvel. -"Épp zsákoltam egy Los Angelesi teremben,amikor meghallottam a hangját. - "Hej Lionel! Mit csinálsz?" odafordultam és az maga volt Elvis." Állítólag a Castillo elleni mérkőzésen a legenda szerint a ring mellett ott ült Elvis Presley is sötét szemüvegben és álszakállban. Rose a padlót is megjárta egy szoros mérkőzésen, de végül őt hozták ki győztesnek. A döntés után a mexikói szurkolók fellázadtak, törtek-zúztak, tüzet gyújtottak, autókat borítottak fel, több mint egy tucat ember került kórházba. Állítólag egy kocsi is felrobbant, ami a színész, Kirk Douglaszé volt. Aztán 1969 augusztus 22-én a legendás mexikói Ruben Olivares az 5. menetben végleg elbúcsúztatta a harmatsúlyú világbajnoki címtől. Rose súlyproblémákkal küszködött, súlya egyre jobban elszaladt, fegyelmezettsége is megkopott és többé már sosem volt olyan jó, mint annak előtte.

Ennek ellenére még 1971 májusában megpróbálta elnyerni Yoshiaki Numata WBC pehelysúlyú világbajnoki címét, de kudarcot vallott, végül másodjára, 1976-ban,  42-11-es rekorddal végleg visszavonult az ökölvívástól. Életéről film is készült, és magkapta Ausztrália legrangosabb őslakosa díjat és a Brit Birodalom Érdemrendjét is. Állítólag ő volt az első, aki visszautasított egy nagy pénzes Dél Afrikai meccset 1970-ben az Apartheid fajgyűlölő politikája miatt. 2007-ben agyvérzést kapott, részlegesn megbénult, az utóbbi időben pedig már szívproblémákkal küszködött.  62 évet élt. Halála napján az ausztrál Daniel Geale lett az a bokszoló, aki újabb világbajnoki címet szerzett az ötödik kontinensnek. Lehet, hogy a sors akarta így, hogy otthon elvesz tőlük egy bajnokot és Európában ad nekik egy újabbat?

"Lionel nem csak egy remek harcos volt, hanem egy csodálatos ember is. Õ egy abszolut legenda és abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy barátomként ismerhettem." - mondta róla megrendülten honfitársa, a többszörös világbajnok Jeff Fenech. Egyébként Lionel szeretett gitározgatni és énekelgetni, kis lemeze is megjelent, most pedig ott fenn, talán éppen a "király" mutat neki néhány új gitár akkordot, ő pedig cserébe talán a rongyláb technikáján finomít. Nyugodj békében bajnok!

Videó: dokumentumfilm Lionel Rore-ról (a lejátszáshoz szükséges jelszó: sweetboxing)


 

 


 

2011. május 11. - Leibinger Gábor (leibigab)


Oszd meg, tedd a kedvencek közé!

Hozzászólok:

login: jelszó: » regisztráció

Jól példázza a cikk, hogy miben áll ez a sport a többi fölött.

    2011-05-12 22:47:50

koszi leibi, szokasos minosegi iras.. sok uj infot tudtam meg rose-rol

    2011-05-12 12:27:08

Köszi Leibi, remek, ahogy mindig!

» Roy Jones Jr.   válasz erre
    2011-05-12 11:08:48

Nagyon jó történet kiválóan megírva. Köszönet érte!

    2011-05-12 08:41:04

Nagyon jó cikk. Bárki aki ringbe lép és ott helytáll megérdemli a tiszteletet. Nyugodjék Békében.

» Walkersmith   válasz erre
    2011-05-11 19:19:19

Nagyon tetszett, köszönjük! És nyugodjék békében!

» Streky   válasz erre
    2011-05-11 18:53:32

Nagyon jó, személyes hangvételű írás. Soha nem hallottam Lionelről, de a cikk végére úgy éreztem, mintha ismerősökké váltunk volna.
Köszi.

    2011-05-11 16:49:37

Jó cikk, csak az eleje sikerült egy kicsit csöpögősre.

    2011-05-11 16:23:17

A cikk remek lett! Ja és nagyon jól írsz Leibi!

» kovban   válasz erre
    2011-05-11 15:09:41
Ugrás az oldal tetejére