Cleveland Williams, a Nagy Macska, elterjedt vélekedés - és a Ring Magazin szavazása - szerint a legkiemelkedőbb ökölvívók egyike, akik sohasem nyertek bajnokságot. Minden idők legnagyobb ütői között a 49. helyre rangsorolták, a legnagyobb nehézsúlyúak között a 31-re.
Született 1933.06.30. Griffinben (Georgia). Felmenői között nem csak afroamerikaiak voltak, hanem őslakos indiánok is. Szegény családban kezdte, anyja és nagyanyja nevelték. Hetedik évben kimaradt az iskolából. Egy papírmalomban kezdett dolgozni. A favágás és a zúzalék betöltése közötti 15 perces szüneteket a hasonló korúak egymás püfölésével töltötték az erdő tisztásain.
Már 14 éves korában elkezdett bokszolni. Saját bevallása szerint azért sikerült neki, mert 182 font (67,9 kg) volt, és elég idősnek nézett ki. Hat meccsből négyet nyert, egy döntetlenje és egy veresége volt, mire rájöttek, hogy kiskorú. Akkor letiltották, meg kellett várnia a 18 éves kort. Elköltözött Tampába, ott kezdődött a hivatalos pályafutása - a megélhetésért, és hogy anyját is támogatni tudja. A buszpályaudvarról hívta fel Lou Viscusit, aki első menedzsere lett. Hamarosan gyakori szereplője lett a jelentősebb bokszélettel bíró déli városok: Tampa, Miami Beach, New Orleans helyi jelentőségű rendezvényeinek. 4 menetért kapott 25 dollárt, és ez kezdett tetszeni neki. Arról álmodott, hogy egyszer saját lakása, autója lesz. 27 meccsből 23-at nyert kiütéssel. Azonban az ellenfelek színvonala is legfeljebb helyiérdekű volt. Első nevesebb ellenfele Bob Satterfield, aki jóval rutinosabb volt, és maga is veszedelmes ütő. Jellemzően dupla vagy semmi taktikával lépett szorítóba, azaz vagy ő ütötte ki az ellenfelet, vagy ő jutott erre a sorsra. Cleve ellen az első verzió jött be.
Utána Williams katona lett, több, mint két évet kihagyott. Leszerelés után elköltözött Houstonba, új menedzserpároshoz került. Hugh Benbow volt az effektív szervező, K S Adams pedig a gazdag háttérember. Megint 12 mérkőzést nyert egymás után. Ismertebb ellenfelei John Holman és Dick Richardson. Utóbbi az első - és egyetlen - szereplése volt Európában. Londonban diszkvalifikációval nyert. Lett volna visszavágó, csakhogy Williamsnak "hangok" azt mondták, hogy ne vállalja a mérkőzést. Ennek eredményeképpen a brit szövetség kitiltotta az országból. 1959-re a mérlege 44 - 2 lett, ami elég jól mutatott volna ahhoz, hogy akár bajnoki kihívó is lehessen. Csakhogy Floyd Patterson menedzsmentje nem szerette a veszélyes kihívókat, főként, ha nagyot ütöttek. Mivel mérkőznie kellett valakivel, összehozták egy Liston nevű illetővel, aki maga is pályázott volna a bajnoki címre, és ezt olyan módon igyekezett alátámasztani, hogy elverte azokat a fiúkat, akiket Patterson elkerült. Williams saját bevallása szerint nem sokat tudott leendő ellenfeléről, és a jelek szerint a riasztó külső sem hatott rá túlzottan. Erről a találkozóról kivételesen van felvétel a neten; kb. a Hagler - Hearns csata nehézsúlyú megfelelője. A félelmetes nagy medve az első menetben többször hátrálásra kényszerült, volt, hogy egy összetételtől a köteleknek dőlt. Az orra vérzett, a leírások szerint el is tört. Azonban a Nagy Macska jóval gyakorlatlanabb volt minőségi ellenfelekkel szemben, és nem bírta annyira Liston ütéseit, mint az az övéit. Egy nagy balhorog után padlózott először, aztán Sonny ráment, és a harmadik menetben kiszámolták.
Lett egy visszavágó is, azonban itt már a vereség után pszichikai hátrányban kezdett, nem tudta annyira megszorítani riválisát. Már a második menetben vereséget szenvedett.
Újra elkezdett győzelmi sorozatot építeni, és időnként már élvonalbeli ellenfél is jutott neki. Ernie Terrellt először kiütötte, másodszor megosztott pontozással kikapott tőle. Eddie Machen ellen pedig döntetlent ért el. Ismertebb nevek még skalpjai közül Alex Miteff, Wayne Bethea, Roger Rischer, Sonny Banks, Billy Daniels.
1964-ben a WBA elvette Ali bajnoki címét, mert azzal, hogy Liston ellen védte meg először, megsértette a szervezet szabályát. November 20-án bejelentették, hogy a megüresedett bajnokságért Williams és Ernie Terrell mérkőzik meg. Terv szerint 1965 januárjában kellett volna találkozniuk. Azonban 1964. november 28-án olyan incidens történt, amely lényegében véget vetett Cleve érdemi pályafutásának.
Éjféltájban autójában ült egy barátja és két nő társaságában. Egy országúti őrjáratot ellátó rendőr leállította, mert veszélyesen vezetett. Ittas vezetés gyanújával letartóztatta, és a kocsijába ültette. A leírások megoszlanak arról, ami a rendőrautóban történt. Van, ahol azt írják, Williams a karrierjét féltette, van, amely szerint Houston egy feketékre nézve rossz hírű negyede felé tartottak. Mindenesetre elkezdett zavartan, félreérthetően viselkedni, és az átlagos termetű rendőr elővette a fegyverét, amely aztán dulakodás közben elsült. Nem egyértelmű, melyikük kezdte fenyegetni a másikat. A Magnum lövedéke megsértette a beleket, a húgyvezetéket, az egyik vesét, és néhány ideget, amelyek a láb mozgatásában szerepelnek. Végül megállapodott a jobb csípőízületben. A kórházba kerülés sem egyértelmű történet, a sérült olyan hangra is emlékezett, amely azt mondta, hogy "nem akarom a niggert elvinni a kórházba és a vérét szétfolyni az egész kocsiba". Az egyik orvos szerint annyi vért veszített, amennyibe egy tucat átlagember belehalt volna. Az életmentő műtét 6 órás volt, a következő 7 hónapban még négy komoly beavatkozás vált szükségessé. Elvesztett a beleiből egy szakaszt, és a jobb veséjét. A lövedéket nem távolították el a csípőízületből attól tartva, hogy a műtét további idegkárosodást okozna. A sebész szerint csoda, hogy nem szorult járókeretre.
Mire felépült, kb. 30 kg súlyt vesztett, és a bal lába részlegesen lebénult. Ráadásul, mivel az ökölvíváson kívül máshoz nem értett, anyagilag teljesen tönkrement. Éjszakánként Houston utcáin vándorolt, vagy jobb esetben autókban aludt. Végül későbbi felesége karolta fel, aztán Benbow alkalmazta egy vidéki gazdaságában. 40 kilós szalmabálák emelgetésével kezdte újra felépíteni magát fizikailag. Jó genetikája volt, az izomzata megközelítette a régi formáját. Az idegkárosodás azonban megmaradt.
Benbow időközben átvette menedzsertársa részesedését, egyedüli gazdája lett. És úgy gondolta, hogy még tudna némi pénzt keresni rajta. Négy felhozó ellenfél ellen győzött, aztán ügyes manőverezés a sajtóval Muhammad Ali kihívójának szerepébe segítette. Ali a bajnokság elnyerése után szűkölködött az olyan ellenfelekben, akik ellen bizonyítani tudta volna, hogy ő a legnagyobb. Az új, feltörekvő nemzedék: Jerry Quarry, Joe Frazier, Oscar Bonavena, Thad Spencer még nem álltak készen a kihívásra, a Patterson által elkerült versenyzők pedig már túljutottak pályájuk csúcsán. Williams sérüléses kálváriája nyilván kevésbé volt jelen a köztudatban, mint félelmetes ütőereje. És Houston közönsége a Nagy Macskát kívánta látni. Így sikerült 35460 nézőt összecsábítani az Astrodome-ba.
Williams egészségi állapota sem jósolt túl sok esélyt a csúcson levő Alival szemben. De közvetlenül a mérkőzés előtt még lejátszódott egy igen visszatetsző közjáték. Az öltöző ajtaján kopogtattak. Felesége azt hitte, egy rajongó szeretne szerencsét kívánni, beeresztette a látogatót. Az azonban ügyvéd volt a korábbi menedzsertárs, Bud Adams képviseletében. És bejelentette, hogy a kórházi kezelésekért a versenyző 67615 dollárral tartozik ügyfelének, amit a mérkőzés díjazásából lefoglalnak. Amíg kórházban volt, Adams sohasem figyelmeztette, hogy majd fizetnie kell. Sőt, korábban mondott neki olyat, hogy nem kell elolvasnia semmit, törődjön csak a bunyóval, majd ő intézi a többit. Egy versenyzőtársa szerint Cleveland nem volt járatos az üzlet világában. Felnőtt korában is megmaradt gyermekien naivnak az emberekhez való viszonyulásában. Ráadásul a korabeli Texasban nem vezetett sok jóra, ha egy fekete vitába szállt egy befolyásos fehér emberrel.
Azon az estén gyakorlatilag a semmiért állt ki Ali ellen... Szemtanúk szerint lehajtott fejjel, pszichikailag befagyva lépett be a szorítóba.
Magáról a meccsről nem kívánok bővebben beszámolni. Bárki megtekintheti, aki még nem látta, és Ali kiválóságát is általában ezzel szokták szemléltetni. Hatalmas volt a kontraszt. De ilyen alapon Larry Holmes nagyságát is lehetne a beteg Ali elleni teljesítményével alátámasztani - jóllehet ő akkor láthatóan visszafogta magát.
A súlyos vereség hatására visszavonult, de két évvel később megélhetési okból még egyszer belevágott a bokszba. 1968-tól 1972-ig a jobb nevű ellenfelektől általában kikapott, aztán felhozóemberekkel vigasztalta magát. Végezetül Achilles-ín sérülés miatt kellett abbahagynia. Felesége elvált tőle, mert nem tudott elég pénzt keresni a gyerek nevelésére. Teherautóvezető lett, abból tartotta fenn magát úgy-ahogy.
1988-ban elvesztette a másik veséjét is. Akkor is éppen dialízisről tartott hazafelé, amikor cserbenhagyásos gázolás áldozata lett. Egy hét múlva, a kórházban halt bele sérüléseibe 1999. szept. 10-én.
És most próbáljuk megfontolni, mennyire volt - és mennyire lehetett volna - jó. Az első tényező az amatőr pályafutás hiánya. Ott vannak ifjúsági versenyek, a reménységeket tinédzser korukban, fokozatosan vezetik be a technika és a taktika világába. Az erdő tisztásain egymást ütő fiúkban viszont nem feltétlenül a legcélszerűbb mozdulatok válnak nehezen változtatható beidegződéssé. Aztán a hivatalos pályafutás kezdete. 1952-ben húsz mérkőzése volt. Szerintem ilyen gyakoriság mellett akkor sincs elég idő a technika csiszolására, a hibák kijavítására, ha erre megfelelő erőfeszítés történik. De élek a gyanúperrel, hogy ez nem így volt. A nagydarab kezdő hatalmas tűzerőt kapott a természettől, általában hozta a kiütést, igyekeztek minél többször bunyóztatni, hiszen az hozza a pénzt. Ő maga is így volt ezzel; nem a dicsőségért akart versenyezni, hanem a remélt keresetért. Amikor Benbow átvette, egyedül a balhorgával volt elégedett. Sem a szurkáló egyenest, sem a jobb kezét nem tudta hatékonyan használni. És akkor már korlátozottabban volt fejleszthető.
A Nagy Macska becenevet gyors és könnyed mozgásáért kapta. Mindkét kezével nagyon veszélyes erejűt tudott ütni. Liston, aki maga is rettegett ütő volt, nem saját magát, hanem Cleve-et tartotta a legnagyobb ütőnek. Több ellenfele is egyetértett abban, hogy Williams volt a legveszélyesebb ütő, akivel találkoztak. Eddie Machen, George Chuvalo, és edzésen George Foreman is így nyilatkozott. És rajta kívül nemigen akadt, aki Sonny Listont hátrálásra tudta volna kényszeríteni. Ellenben védekezésben sohasem volt jó. Az, hogy Liston kiütötte, nem szégyen. Az, hogy Ali gyors mozgásával nem tudott mit kezdeni a haslövés után, szintén érthető. De olykor gyengébb ellenfelek is padlóztatták. Lábon tudott gyors lenni, de nem használta tudatosan és jól. Mentálisan pedig nem volt stabil. Voltak azok a "hangok", volt házon belüli erőszakos viselkedés - amikor is a barátnőjére támadt egy húsbárddal. Előnyére szól viszont a felépülés a sérülés után, amelyhez bőven kellett akaraterő.
Örök kérdés marad, mire ment volna Patterson ellen. Lehet, hogy Johanssonhoz hasonlóan feltörölte volna vele a padlót. De az erős svéd is kikapott Floydtól kétszer. Gyenge álla mellett jó ütő, és elég ügyes ökölvívó volt; nehézsúlyban az egyik legnagyobb kézsebességgel. Kevesebb a kétségem, hogy Ali ellen a sérülés előtti állapotában sem lett volna sok esélye, legfeljebb a nagyütőké. A balhorga jó volt, és Alinak azt el lehetett adni (pl. Sonny Banks, Cooper, Frazier).
Ami a ranglistákat, szavazásokat illeti, az ilyenekben gyakran felülértékelik a nagyütőket. A közönségnek az tetszik - még a szakmai közönségnek is. És a számszerű mérleg is befolyásolja az embereket. 94 mérkőzésből 80 győzelem, 60 kiütéssel jól mutat. De a kiütések zöme gyenge felhozóemberek ellen jött össze.
Veleszületett adottságai szerint akár nagy bajnokká is válhatott volna. De ahhoz szükséges lett volna a míves szakmai fejlesztés, amit nem kapott meg. Balszerencse volt az is, hogy éppen Listonnal került össze, amikor kezdték volna komolyan számításba venni. Balszerencse volt a lövéses sérülés, a menedzser méltatlan hozzáállása, és még a halál is baleset formájában érte.
2021. május 6. - Untouchable
