„Feketékkel nem állok ki. Soha nem tettem ilyet és soha nem is fogok.”. Mivel John L. Sullivan, az utolsó pusztakezes nehézsúlyú bajnok, a 19. század végén büntetlenül nyilatkozhatott ilyen formán, és, ami fontosabb, be is tarthatta a fogadalmát, a potenciális sötét bőrű kihívók esélye a világbajnoki cím megszerzésére, és ezzel az ismeretlenség félhomályából a sporttörténelem színpadára való kilépésre teljes mértékben megpecsételődött. Mikor Sullivan fentiekben idézett kijelentése szóba kerül, gyakran egy ökölvívó nevét is társítják hozzá, valakiét, akinek talán komoly esélye lehetett volna a nagy John L. ellenében, ám – talán éppen ezért – soha nem állhatott a Bostoni Erős Ember ellentétes ringsarkában. Állítsunk hát egy rövid emléket ezzel a cikkel Peter Jacksonnak, hogy legalább néhány olvasó révén kicsit kiléphessen a sporttörténelem említett félhomályából, ahová egy szomorú és hibás ideológia révén került…
Jackson 1888 tavaszán, huszonhét évesen érkezett meg San Franciscoba, tele optimizmussal és ambícióval. Bill Naughton sportszakíró ösztönzésére indult el kb. 9000 mérföldes útjára Ausztráliából, hogy megküzdhessen az Újvilág legjobb ökölvívóival, majd elhódíthassa a világbajnoki címet John L. Sullivantől. Jackson érkezése meglehetős aggodalommal töltötte el a Nyugati Partvidék sportéletének résztvevőit, ugyanis ausztrál tudosításokból már ismerték a Fekete Herceg képességeit és jelentős győzelmeit. De mit is tudhattak róla?
Peter Jackson 1861. július 3-án született, St. Croix szigetén. Tizenkét éves volt, mikor a család emigrált Ausztráliába, majd 3 év múlva hazatértek, de már fiuk, Peter nélkül. A kalandvágyó ifjú inkább a tengert választotta és elszegődött egy hajóra, Clay Callahan vállalatához. A legenda szerint itt figyeltek fel először Jackson képességeire, a fiatal fiú ugyanis sikeresen csendesített le az egyik hajón puszta ökleivel néhány lázadó matrózt. Így került a srác a cégtulajdonos Callahan fókuszába, aki azután több nem hivatalos ökölvívó meccs és néhány, a többi tengerésszel folytatott kisebb bunyó során meggyőződött Jackson képességeiről. Callahan a fekete srác tulajonképpeni szponzora és legnagyobb rajongója lett, elkísérte az ifjú titánt Sydney-be, hogy bemutassa Larry Foley-nak, aki akkoriban a legnagyobb névnek számított az ausztrál ökölvívó életben. Foley-nak elég volt egy pillantást vetnie a hat láb magas, közel 200 font súlyú, széles vállú és mellkasú, hosszú karú srácra, hogy azonnal tanítványává fogadja. Jackson boksztudását közel két évig alakítgatta, csiszolgatta Foley, egy defenzív ökölvívó stílust alakított ki neki, amelyben nagy szerepet kaptak a rövid és villámgyors balegyenesek, és a vállból indított, hangsúlyos egyenes ütések. Jackson természetes tehetség volt, otthonosan mozgott a ringben, és kifinomult technikája, rendkívül gyors bal keze, erőteljes jobb keresztütései, elmozgásai, mind – mind szép sikerekre predesztinálták Õt.
1882-ben aztán Foley elkezdett hivatásos meccseket szervezni Jackson számára, amelyek végső célja az ausztrál nehézsúlyú bajnoki cím elhódítása volt. Négy év múlva ez sikerült is, Jackson 1886-ban elnyerte a címet Tom Leeds kiütésével, a harmincadik menetben. Választott anyaföldjén a potenciális ellenfelek fokozatosan elfogytak, így Jackson új kihívásokat keresve, két könnyűsúlyú ausztrál ökölvívó társaságában hajóra szállva, Amerika felé vette az irányt. Õk voltak az első követei az ausztrál bokszolók azon hullámának, amely fokozatosan meghódította a kontinens sportéletét. Az elkövetkező évek során őket követték többek között Bob Fitzimmons, George Dawson, Jim Hall, Jim Ryan, George Mulholland.
Érkezése után négy hónappal, 1888. augusztusában, Peter Jackson megküzdhetett George Godfrey-vel egy címért, amelyet a „színesbőrű” nehézsúlyú bajnokságnak kereszteltek el. Az összecsapás során Jackson gyakorlatilag leiskolázta ellenfelét, Godfrey képtelen volt ellenfele karhossz előnyét áthidalni, és számolatlanul nyelte be az ütéseket, míg az Õ próbálkozásai egyszerűen túl rövidek voltak ahhoz, hogy elérjék vetélytársát. Godfrey a második menetben padlóra került egy felütéstől, a tizennegyedik menet végére pedig erősen vérzett az orra és a szája egyaránt. Egyre sűrűbben próbálkozott fogásba menekülni, de mikor már ez sem működött, a 19. menet közepén Godfrey feladta a meccset. „Semmi kedvem nem volt kinyiratni magam!” – vallotta később.
Jackson, a bőrszíne miatt, továbbra sem kapta meg a lehetőséget a „rendes” világbajnoki címszerzésre, ugyanakkor egyre több neves fehér ökölvívó figyelt fel rá, és akart vele összecsapni, hiszen, győzelmük esetén, megnyílhatott számukra az út Sullivan felé. Ebbe a körbe tartozott Joe McAuliffe is, aki kihívást intézett az ausztrál fiú irányába. Jackson örült a bizonyítási lehetőségnek és elszántan lépett a ringbe McAuliffe ellen, noha 2:1 arányban ellenfelét tartották a mérkőzés esélyesének. McAuliffe-nek azonban momentumai sem lehettek, veszélyes jobbkezét Jackson könnyen semlegesítette, és gyors kombinációival hatalmas előnyre tett szert. Az összecsapás a 24. menetben ért véget, mikor a színesbőrű ökölvívó egy hatalmas balhorgott vitt be fehér riválisának gyomrára, majd egy fejre kiosztott erőteljes jobbegyenessel kiütötte.
Ezzel a győzelemmel Jackson hatalmas sajtónyilvánosságot kapott, az ország fekete közösségeinek körében pedig hős státuszba emelkedett. Színesbőrű társai szemében, bokszolóként, a lehető legjobban személyesítette és testesítette meg mindazt az agressziót, amelyet a fehérek iránt akkoriban éreztek. Személyisége azonban sok fehérember szimpátiáját is elnyerte és a McAuliffe meccset követően számos méltató cikk jelent meg róla, méghozzá fehérbőrű szerzők tollából. Jackson mindig igyekezett beilleszkedni a társadalomba, és nyilvánosan próbált úgy viselkedni, ahogy azt vélekedése szerint a fehérek elvárták tőle, annak ellenére, hogy nem volt kifejezetten alázatosnak nevezhető. Mindössze igen sokoldalú és éleseszű volt, aki pontosan érezte, milyen helyzetben hogy kell viselkednie, mikor kell finomnak és intelligensnek, vagy éppen erőszakosnak tűnnie.
Jacksont lassan magával ragadta a hírnév, sűrűn látogatta az éjszakai bárokat, alkoholgőzben és könnyűvérű nők társaságában szórakozott.
Sullivan, Jackson győzelmei ellenére, továbbra is elutasította a vele való küzdelmet. Petert fokozatosan elcsüggesztette, hogy bármit tesz, nem küzdhet meg a világbajnoki címért, és ez kezdett meglátszani a ringben nyújtott teljesítményén is. 1890. októberében, Melbourne-ben döntetlent vívott Joe Goddarddal, bár sokak szerint az eredmény inkább Jacksonnak kedvezett.
Ezt követően, 1891. májusára, San Franciscoba, sikerült egy mérkőzést tető alá hozni, amely ismét feltüzelte Jacksont. Az ellenfél James J. Corbett volt, aki, hozzá hasonlóan, a képzett és technikás ökölvívók közé tartozott. Corbett ezzel a meccsel meg akarta mutatni, hogy Õ nem érez utálatot a feketék iránt, illetve tudta, hogy győzelme esetén összecsaphat a Bostoni Erős Emberrel. Bizonyos források szerint a meccs idején Jackson megfázással küzködött, és felkészülése közben a könyöke is megrándult, ami miatt 10 napig fel kellett függesztenie az edzéseket. A Ring magazin hasábjain, 1945-ben, így emlékeztek meg az összecsapásról:
„A felek láthatóan nagyon tisztelték egymást, okosan, taktikusan, a másik hibáit kihasználva öklöztek. A tizennegyedik menetben Corbett egy remek balkezessel találta el tisztán Jackson orrát. A tizenöt- tizenhatodik menetben csendesen csordogált a meccs, azonban a tizenhetedikben Corbett egy kiváló támadással egy pillanatra megfogta Jacksont. Az első vért Jackson fakasztotta, egy kitűnő bal – jobb kombinációval, amely szokatlan volt a kesztyűs ütközetek pelenkás korszakában. A 18. menetet Jackson egy remek balegyenessel kezdte, amire azonnal érkezett Corbett kőkemény válasza. A színesbőrű versenyző folyamatosan támadott, egy pillanatnyi pihenődidőt sem engedélyezve vetélytársának. A 21. menetben Corbett, valószínűleg menedzsere tanácsára, nekiállt a belharcot erőltetni, amelyből azonban nem Õ jött ki jobban. A 27. menet Jacksoné volt, ám a következőben már Corbett bokszolta ki riválisát. A harmincadik menet után még teljesen nyitott volt a mérkőzés. A negyvenegyedik menetben Jackson erőre kapott és erőteljes balosokkal támadta ellenfele fejét, viszont jobbkezesei már inkább csak a levegőt csépelték. A felek hirtelen lelassulni látszottak. Közel jártak a teljes kimerültséghez, a szemben levő riválisuk mellé egy új ellenfél is csatlakozott, a természet ereje. A nézők észrevették ezt, és elkezdtek elégedetlenségüknek hangot adni. A bíró pedig nagyobb küzdelemre, vagy a feladásra próbálta ösztökélni a versenyzőket. A hatvanadik körben a mérkőzésvezető szólt nekik, hogy ha nem mutatnak több akciót, akkor a következő menet után véget kell, hogy vessen a mérkőzésnek. Corbett és Jackson azonban már nem volt képes valódi támadásokat kivitelezni, így a menet után véget ért a meccs és a bíró kihirdette az eredményt. „Láthatóan képtelenek folytatni. Az eredmény így no contest.”.
Jackson következő jelentős összecsapásán, 1892. májusában, ellenfele ősi riválisa, Frank Slavin volt, akivel még Larry Foley edzőtermében együtt kezdték pályafutásukat. Slavin megrögzött rasszista volt, és, mivel egy időben ugyanabba a nőbe voltak szerelemesek, még kibékíthetetlen magánéleti problémáik is tetézték a bennük dúló nyilvánvaló versengést. A nézők egy színvonalas mérkőzést láthattak, amely négy kiegyenlített menetet követően, egyre inkább Peter Jackson fölényébe torkollott. Slavin szeme, ellenfele villámgyors, és menetrendszerűen érkező balegyeneseinek hatására, teljesen bedagadt, arcának jobb felén egy hatalmas seb tátongott, ajkai pedig már két hatalmas hólyagra emlékeztettek. Végül Jackson a tizedik menetben vitte döntésre a mérkőzést, addigra Slavin ábrázata már a felismerhetetlenségig össze volt verve. Az ütközet során azonban Jackson két bordája is eltörött és megsértette a tüdejét.
Az 1892. évet követően Jackson számára képtelenség volt számottevő összecsapást leszervezni. Sullivan továbbra sem állt ki vele, mikor pedig Corbett lett a világbajnok, korábbi riválisa nem akart neki visszavágót adni. Dicsfénye kezdett kihunyni, a nagy kanállal habzsolt élet és egy tuberkolózis, amely a megsérült tüdeje következtében alakult ki, fokozatosan elgyengítették. Ökölvívást tanított, vendéglősként dolgozott, bemutató mérkőzéseket tartott és színészként közreműködött a Tamás Bátyja Kunyhója című darabban.
Teljesen formán kívül, túlsúlyosan, és már betegen fogadta el Jim Jeffries kihívását 1898-ban. A nagy ütő, rendkívül erős Jeffries ellen Jackson már nem tudta régi formáját hozni, borzasztó teljesítményt nyújtott, ütéseivel nem tudott kárt tenni ellenfelében. A későbbi világbajnok láthatóan nagyon tisztelte veterán riválisát, és nem akart neki szükségtelenül nagy verést kiosztani. Miután a harmadik menetben három alkalommal padlóra került, Jackson képtelen volt kijönni a negyedik menetre. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ringbe lépett.
Az összecsapást követően Jackson rövid ideig San Franciscoban maradt, hogy elbúcsúzzon ottani rajongóitól és barátaitól, majd Victoriába utazott. Itt összeszedett egy tüdőgyulladást, ami csaknem a végzetét okozta. Hazatért Ausztráliába, arra számítva, hogy a meleg klíma segítségére lesz a gyógyulásban. Rövid ideig állapota javulni is látszott, azonban a tuberkolózis végül legyőzte Õt, és Peter Jackson 1901. július 13-án, mindössze 40 esztendős korában, elhunyt. Sírja Ausztráliában, Brisbane-ban, a Toowong Temetőben található, ahol barátai és tisztelői egy nagy emlékművet állítottak számára.
Karriere során 23 győzelmet (17 KO-val), 3 vereséget szerzett és öt döntetlent ért el.
Ellenfelei és kortársai mind – mind elismeréssel szóltak a képességeiről. Jim Corbett úgy vélte, hogy Jackson akármelyik ökölvívót legyőzte volna, akit Õ valaha is a ringben látott. Bob Fitzsimmons visszautasította, hogy kiálljon Jacksonnal hivatalos mérkőzésen, és minden idők legjobb ökölvívójának nevezte honfitársát. Jim Jeffries gyakran méltatta Jackson ütéseinek erejét, gyorsaságát és pontosságát, és általában ezeket az ütéseket használta összehasonlítási alapnak.
Hogy mi lett volna, ha Sullivan mégis megadja neki a lehetőséget a világbajnoki címszerzésre? Nat Fleischer szerint Jackson, akárcsak Corbett, képes lett volna legyőzni a Bostoni Erős Embert a maga tudatos, okos ökölvívásával. Sullivan kijelentése is furcsának tűnik annak ismeretében, hogy bizonyítottan mégis öklözött feketékkel. Talán, valamilyen okból, csak Jacksonra vonatkozott a kijelentése? Ezt már sajnos soha nem tudjuk meg…
2008. november 27. - Greg
