Ez a barátságos, csendes, becsületes fickó minden idők legeredményesebb nehézsúlyú bajnoka volt. Számos rekord fűződik a nevéhez, melyek legtöbbje valószínűleg a következő évszázadokban sem kerül megdöntésre. 1937 és 1949 között volt világbajnok. Ezzel a 11 éves és 7 hónapos folyamatos uralkodással ő minden idők leghosszabb ideig regnáló világbajnoka. Itt nem csak a nehézsúlyt, hanem az összes súlycsoportot figyelembe véve. Ráadásul ekkor sem egy vereség vetett véget az egyedülálló sorozatnak, hanem Louis visszavonulása, melyet 1949. március elsején jelentett be. Karrierje során 25 alkalommal védte meg címét, ami szintén példa nélküli rekord, 27 nehézsúlyú címmeccse nemkülönben. A világháborús 1941-es esztendő első felében 6 hónap alatt hatszor védte meg a nehézsúlyú címét. Ugyanebben az évben volt még egy mérkőzése, így az egy éven belüli 7 címvédéssel még egy további rekordot tart. Pályafutása során négyszer választotta meg a Ring Magazin az év bokszolójának. Arról lehet vitázni, hogy Joe Louis „A” legjobb vagy csupán az „egyik” legjobb volt-e a boksztörténelemben, azonban a legeredményesebb jelzőt senki sem veheti el tőle.
Gyermekkor
A Barna Bombázó becenevű klasszis Joseph Louis Barrow néven született 1914. május 13-án, Alabama-ban, egy 8 gyermekes család hetedik fiaként. Apja gyapotszedőként dolgozott, nagyapja pedig még a rabszolgák sanyarú életét élte, így nem meglepő, hogy Louis gyermekéveit a szegénység és a nélkülözés jellemezte. 10 éves volt, amikor édesanyjával és mostohaapjával Detroitba költöztek, és itt a Brewster Gym-ben kezdett el bokszolni. Első amatőr mérkőzésén rögtön hétszer leütötte ellenfele, ami jó leckeként szolgált további pályafutása során. A kis Louis igencsak összeszedte magát, és sorban aratta a győzelmeket. Miután 1934-ben félnehézsúlyban megnyerte az Aranykesztyű bajnokságot, 53-3-as amatőrmérleggel a háta mögött hivatásosnak állt.
Kezdetek
1934 júliusában debütált, rögtön egy elsőmenetes KO-val, melyet további 26 győzelem követett. Edzője, Jack Blackburn eredetileg csak afro-amerikai ellenfelek ellen akarta bokszoltatni Louis-t, de Joe ebbe nem ment bele. Havonta 2-3 mérkőzést vívott, így 1935 nyarán, egy évvel a bemutatkozására már egy volt világbajnok ellen lépett szorítóba a Yankee Stadion 62 ezer nézője előtt. A közel 2 méter magas, 120 kilós Primo Carnera-t háromszor ütötte le a 6. menetben, mire a mérkőzésvezető beszüntette a küzdelmet. A legyőzöttek listájára ezután szintén egy volt világbajnok, a humora és ütőereje mellett betonkemény álláról is híres Max Baer került fel. Baer karrierje során korábban egyszer került padlóra, itt viszont az óriási verekedésben már az első menetben komoly bajba került. Louis a 3. menetben kétszer is leütötte, majd a 4-ben ismét, melyből már nem tudott felállni a korábbi világelső. Ernest Hemingway ezt a mérkőzést a „legdurvább nyilvános mészárlás”-nak nevezte egy írásában. A következő áldozat a rendkívül kemény, korábbi Európa-bajnok Paulino Uzcudun volt. Louis őt is kiütötte a 4. menetben, pedig a baszk származású bunyós ezt megelőzően soha még csak padlón sem volt. 27 mérkőzés, 27 győzelem, melyből 24 kiütéses - így nézett ki ekkor Louis mérlege. Mindenki a jövő nagy bajnokát látta benne és már csak egy „selejtező” mérkőzése volt hátra, hogy kihívhassa Braddock-ot, az uralkodó világbajnokot.
Egy apró kisiklás
Ezt a selejtező meccset az akkor 22 éves bokszoló 1936. június 19-én Max Schmeling ellen vívta, aki már a 3. ex-világbajnok ellenfele volt a Barna Bombázónak. A mérkőzés toronymagas esélyesének természetesen az üstökösként feltűnő Louis számított. A fogadóirodákban csupán 1,1 arányban fizettek Louis győzelmére, és másfélszeres pénzt arra, hogy kiüti Schmeling-et hét meneten belül. A mérkőzést a nagy esőzések miatt 24 órával el kellett halasztani, így a jelenlévő 42 ezer fővel a Yankee Stadion igencsak foghíjasnak tűnt. A találkozó előtt az amerikai bokszvilág egyik ismert alakja, a 80 éves Tom O’Rourke meglátogatta az öltözőben Schmeling-et, ahol az öreg bokszszakember szívrohamot kapott és a helyszínen el is hunyt. A mérkőzés nem a várakozásoknak megfelelően alakult. A német klasszis ugyanis tanulmányozta Louis stílusát és megfigyelte, hogy a Barna Bombázó a balegyenesek után nem húzza vissza az álla elé kezét és így üthetővé válik. A mérkőzés folyamán ezt remekül ki is használta, és a leejtett balosok felett brutális jobbegyeneseket vert be a fekete bajnokaspiránsnak. Louis a negyedik menetben került először a padlóra, majd 12. menetben Max jól irányzott jobbosa végleg a földre kényszerítette az amerikait. Louis ezzel elszenvedte ökölvívó karriere első és legfájdalmasabb vereségét.
Nem sokáig kesergett elvesztett veretlenségén, a következő 7 hónapban 7 győzelmet gyűjtött be - köztük a volt NBA nehézsúlyú világbajnok, Jack Sharkey skalpját – és 1937 nyarára már a hőn áhított nehézsúlyú világbajnoki címért mérkőzhetett a „Cinderella Man” (A remény bajoka) című filmből is jól ismert James J. Braddock ellen.
Itt tegyünk egy kis kitérőt, ugyanis az említett mérkőzés a már korábban Louis-t legyőző Schmeling-et illette volna. A politika itt azonban közbeszólt és némileg Louis kezére játszott. Braddock megsérült egy edzésen és így az 1936 szeptemberére tervezett Schmeling vs Braddock világbajnoki meccset a jövő év tavaszára halasztották. Az 1937. június 3-i találkozóra a szerződés meg is lett kötve, a plakátokat kinyomtatták, a jegyeket árulták, maga a mérkőzés azonban soha nem jött létre. Ugyanis a csata előtti mérlegelésen Schmeling-gel ellentétben Braddock nem jelent meg, és állítólag ekkor már a Louis elleni mérkőzésre készült Chicago-ban. A háttérben az állt, hogy Louis menedzsere, Mike Jacobs jó érzékkel használta ki a politikai helyzetet, a nácizmus előretörését Németországban. Igyekezett mindenkit megnyerni annak érdekében, hogy a német Schmeling ne kaphasson esélyt a világbajnoki cím elnyerésére, és ezzel ne adhasson erkölcsi táptalajt a hitleri fajelmélethez. Braddock menedzsere, aki szintén nem szívlelte a németeket, hamar megegyezett Jacobs-sal (a szövetség 5 ezer dolláros büntetését is bevállalva) és így 1937. június 22-én Louis léphetett szorítóba a világbajnok Braddock ellen.
A fogadóirodáknál Louis volt a favorit, ennek ellenére már az első menetben földre került. A folytatásban viszont összeszedte magát, hozta a papírformát és a 8. menetben kiütötte a közönségkedvenc Braddock-ot. Ezzel a győzelmével 23 évesen minden idők legfiatalabb nehézsúlyú bajnoka lett. Nyilatkozataiban azonban rendkívül szimpatikusan jelentette ki: „Nem akarom, hogy bárki is bajnoknak nevezzen, amíg Max Shmeling-et le nem győzöm”.
Első címvédésére azonban nem a német, hanem a brit bajnok Tommy Farr ellen került sor. Farr azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült végigbokszolni a 15 menetet Louis ellen, ráadásul igen szoros mérkőzésen. A találkozót egyhangú pontozással Louis nyerte, de a britek a mai napig vitatják az eredményt. Két könnyebb ellenfél következett Joe karrierjében, majd 1938 nyarán megkapta a lehetőséget a Schmeling elleni revansra.
A csúcsra érve
A visszavágót a szokásosnál is hatalmasabb érdeklődés kísérte, a sajtó nemes egyszerűséggel „az évszázad mérkőzése”-ként harangozta be, a rádiók mellett százmilliók kisérték figyelemmel az eseményeket. A Yankee Stadion 75 ezer nézője rendkívül ellenségesen fogadta a ringbe érkező Schmeling-et, aki a náci Németországot testesített meg számukra (pedig a német egyáltalán nem szimpatizált a rendszerrel). 25 rendőrnek kellett megvédenie a nézők tömegétől, akik szidalmazták, leköpködték és banánhéjjal dobálták meg – mindenki a bukását kívánta. Louis pedig ezen az estén röpke 2 perc alatt sikeresen teljesítette a nép óhaját. Kijavított balegyenesével (már nem lógatta a visszahúzott karját) hamar a kötelekhez terelte a németet és óriási ütészáport szabadított rá. A közbelépő bírónak köszönhetően Schmeling ekkor a kötelekbe kapaszkodva még megúszta a padlózást, de néhány pillanat múlva egy balegyenes-jobbhorog kombinációtól a földre rogyott. A következő fél percben még kétszer került padlóra a német és bíró beszüntette az egyoldalú mérkőzést. A közönség önfeledten ünnepelt, Louis a csúcsra ért.
A "Barna Bombázó" népszerűsége az egekig ugrott és menedzserei, Julian Black és John Roxborough közreműködésével egyre nőtt. A csendes, szerény fiú eredményei mellett nyilatkozataival is kivívta az emberek szeretetét, és fekete mellett a fehér lakosság körében is rendkívül népszerű lett. Akkora sikere volt, hogy a Harlem lakói transzparensekkel követelték: válasszák meg Louist az Egyesült Államok elnökévé. Ez persze kicsit irreális volt, de Louis valóban sokat tett azért, hogy az USA-ban élő színesbőrűekkel szemben táplált előítéleteket megszüntesse. 1942-ben mérkőzéseinek bevételét az amerikai háborús kasszának ajándékozta. A nemzeti hősöknek járó tiszteletet pedig az amerikaiak szemében azzal a mondatával nyerte el, hogy Amerika meg fogja nyerni a háborút, mert "mi az Isten oldalán állunk". De ne rohanjunk ennyire előre, térjünk vissza a 30-as évek végéhez.
A bajnok megállíthatatlan
Következő mérkőzésén a korábbi félnehézsúlyú bajnokot, a kiváló John Henry Lewist intézte el az első menetben, majd rövidesen jött a Galento elleni emlékezetes mérkőzés. Tony „két tonnás” Galento különleges alakja volt a boksz világának. A mindig vidám, alacsony, hordóhasú férfi egyáltalán nem emlékeztetett ökölvívóra sem külsejében, sem életvitelében. Egy kocsmát vezetett, nem vetette meg az italt és a szivart, ráadásul ezt le sem tagadta. Számos fotón hódolt az említett élvezeteknek, mégis Louis karrierjének egyik legkeményebb ellenfeleként tartják számon. Győzni ment a szorítóba, fel sem merült benne, hogy veszíthet. Támadólag lepett fel egyből, próbált közel kerülni a bajnokhoz. A 2. körben azonban Louis leütötte és úgy látszott, itt a papírforma vereség. De Galento nem adta meg magát ilyen könnyen. A 3. menetben elején már rögtön ő küldte padlóra Louist, aki csak üggyel-bajjal élte túl a menetet. A folytatásra azonban a bajnok kipihente magát és igazolta klasszisát. A következő menet vége felé a kondícionálisan gyengébb kihívót megrogyasztotta, majd brutálisan lefiniselte.
A következő, 1940-es évben 4-szer védte meg címét és bár Arturo Godoy ellen először csak megosztott pontozással diadalmaskodott, a visszavágón a 8. menetben állította meg argentin kihívóját. 1941 első félévében minden hónapban „elintézett” egy kihívót, az amerikai sajtó ellenfeleit lekicsinylően már csak „A hónap marhájá”-nak nevezte. Júniusi riválisa azonban igen komoly próbatétel elé állította a Barna Bombázót. Billy Conn félnehézsúlyú világbajnok volt és csupán azért ment fel nehézsúlyba, hogy bebizonyítsa, képes megverni a legyőzhetetlennek hitt bajnokot. Óriási önbizalommal, az újságírók megjegyzéseire fittyet hányva hirdette: ki fogom ütni Louist! Taktikáját „hit and run” (ütés és elmozgás)-ként jellemezte, mire Louis egy azóta klasszikussá vált mondattal felelt : „He can run, but he can’t hide” (Elfuthat, de nem bújhat el). A rendkívül változatos mérkőzés minden idők egyik legjobb nehézsúly találkozójaként vonult be a történelemkönyvekbe. A bajnok kezdett jobban, űzte, hajtotta ellenfelét és az első két kört el is vitte. A 3-ban aztán fordult a kocka, a rendkívül gyors kezű Conn időnként átvette az irányítást és két menetet megnyert. Újabb két meggyőző Louis etap következett, majd a kihívó támadt fel ismét és sorban húzta be a meneteket a tanácstalan bajnokkal szemben. A meglepetés a levegőben lógott, a 12. menet után két pontozónál Conn magabiztosan vezetett, egynél döntetlenre állt a meccs. A szünetben Billy-t segédei tájékoztatták, hogy ha a következő menetet megnyeri, már biztosan övé a diadal, pontozással. A győzelemittas kihívó azonban így felelt: „Miért nyerjek pontozással, ha ki is tudom ütni?” és ez lett a veszte. Leállt Louis-sal verekedni, ebben pedig a fizikálisan sokkal erősebb bajnok nyilvánvalóan jobb volt. A menetben Conn többször is megrendült Louis jobbjától és az utolsó percben egy kombináció végső jobbhorgától a földre is rogyott, amelyből képtelen volt felállni.
Louis tehát ismét kiütéssel védte meg címét, immár 18. alkalommal. Ezt követően legyőzte a tehetséges Lou Novát, majd két visszavágón győzedelmeskedett Buddy Baer és Abe Simon ellen. Miután a japánok megtámadták Pearl Harbort, azonnal jelentkezett a hadseregbe és 1942-ben be is sorozták. A seregben felkészítő, testnevelő tanárként vette ki a részét a háborúból. Közben persze bemutató mérkőzéseken is fellépett - járt Európában is -, és az ezekből befolyó összegeket a haza védelmére ajánlotta fel. Egy ideig a nemzeti hadsereg szóvivője is volt. 1945-ben befejeződött a háború, Louis leszerelt és újra visszatérhetett a ringbe. A dolgok azonban nem alakultak jól. 1945-ben Jack Blackburn - Louis edzője - szívrohamban elhunyt, egykori menedzsere (John Roxborough) pedig illegális szerencsejáték miatt került rács mögé. A hátráltató tényezők ellenére 1946 nyarán azért összehozták a várva várt visszavágót Billy Conn ellen. Az eltelt 5 év Billy-t viselte meg jobban, aki már csak árnyéka volt egykori önmagának. Louis 45 ezer néző előtt egy egyoldalú meccsen, a nyolcadik menetben ütötte ki Conn-t. A következő áldozat a nem túl veretes Tami Mauriello volt egy röpke menetben, majd 15 hónap szünet következett Joe karrierjében.
Louis hanyatlása
Ez a hosszú kihagyás rá is nyomta a bélyegét a 34. életévében járó Louis formájára. 1947 decemberében egyik legkomolyabb kihívója, a későn érő Jersey Joe Walcott nézett vele farkasszemet a ringben. Walcott már az első menetben leütötte a bajnokot, majd a negyedik etapban még egyszer. Louis ugyan próbálta összekapni magát, de a 15 menet összképét tekintve a kihívó teljesítménye volt a meggyőzőbb. A legendás Barna Bombázó is érezte ezt, és már az eredményhirdetés előtt az öltözőjébe vonult, nem akarta hallani, hogy életében másodszor az ellenfelét hirdetik ki győztesnek. A pontozók azonban általános meglepetésre - megosztott pontozással - Louist látták jobbnak. Az eredmény természetesen visszavágóért kiáltott, amit fél évvel később a Yankee Stadionban meg is rendeztek. Walcott a második találkozón is leütötte Louist, aki azonban feltámadt és a 11. menetben kiütötte kihívóját. A bajnok azonban tisztában volt vele, hogy idő vasfoga lassan őt is kikezdi és 25 sikeres címvédés után (melyből 23 kiütéses volt – ez szintén rekord) 1949. március elsején bejelentette, hogy többé nem kíván ringbe lépni.
A tervbe vett visszavonulást azonban keresztülhúzta az amerikai kormány. Ahelyett, hogy a II. világháborúban mutatott példamutató viselkedéséért elismerték volna, megvádolták, hogy a karrierje folyamán adott adományok után szándékosan nem fizetett adót. Ennek megfizetése komoly anyagi gondokat okozott a volt bajnoknak. Louis, hogy adóhátralékát törlessze, kénytelen volt ismét szorítóba lépni.
1950 őszén a sok kihagyás után már csak gyenge utánzata volt régi önmagának, és az akkori világbajnok, Ezzard Charles könnyedén kipontozta. Ez persze még nem oldotta meg Louis anyagi gondjait, így a következő egy évben 8 győzelemmel a tarsolyában próbált ismét egy világbajnoki címmeccset kiharcolni. Már csak egy ember állta az útját, de Joe pechjére ez a fiatal titán egy bizonyos Rocky Marciano volt. A csúcsformában lévő Rocky a 8. menetben végleg szertefoszlatta a kiöregedett Louis visszatérési reményeit. Kétszer is padlóra küldte a Barna Bombázót, aki így magatehetetlenül, a köteleken lógva fejezte be ökölvívó pályafutását.
Civil élete a visszavonulás után
Karrierje során nagyjából 5 millió dollárt keresett, de 38 éves korára Louis pénztárcája szinte teljesen üres maradt. Sőt, az adók miatt mintegy 1 millió dollár tartozása volt, amit azonban később, az 50-es évek vége felé elengedte neki a kormány. Louis sok mindenbe belefogott, hogy rendezze anyagi gondjait. Volt pontozó, majd kvízműsorokban is szerepelt. 1956-ban jóval kisebb pénzért pankrátornak állt, de ez a karrier sem tartott sokáig. 1957-ben egy mérkőzésen olyan sérüléseket szenvedett, hogy végképp vissza kellett vonulnia. Ezt követően egy régi hadseregbéli barátja, Ash Resnick szerzett neki munkát, így évekig a Las Vegas-i Caesar's Palace-ban dolgozhatott. Öregkorára is népszerű, kedvelt ember maradt, annak ellenére, hogy késői éveiben drogproblémái voltak és elhatalmasodott rajta az üldözési mánia. Utolsó éveiben annyira megromlott az egészsége, hogy tolókocsiba kényszerült. Egy évvel a halála előtt szélütést kapott majd a szíve is szép lassan felmondta a szolgálatot. 1981. április 12-én Las Vegasban halt meg, szívrohamban. Minden idők egyik legnagyobb ökölvívóját teljes katonai pompában temették el.
1982-ben érdemei elismeréseként Congressional Gold Medal-t (Kongresszusi aranyérem) kapott, ami az amerikai törvényhozás által adható legmagasabb elismerés.
A michigani Detroitban sportkomplexumot neveztek el róla. A Joe Louis Arená-ban játssza mérkőzéseit a Detroit Red Wings hokicsapata, de gyakran rendeznek itt bokszgálákat is.
A New York-i Madson Square Garden-től nem messze utcát is neveztek el Louisról, sőt 1993-ban ő volt az első bokszoló, akit az Amerikai Posta bélyegen is megörökített.
Érdekességek
- Louis rendszeresen golfozott is, és amikor 1952-ben felkérték, hogy játsszon a San Diego Open-en, azonnal elfogadta a meghívást. Ezzel ő lett az első afro-amerikai, aki részt vett PGA Tour versenyen.
- Néhány évvel visszavonulása után filmet forgattak az életéről „The Joe Louis Story” címmel, melyben Louis szerepét szintén egy sikeres korabeli ökölvívó, Coley Wallace alakította
- Louist különleges barátság kötötte a néhány éve elhunyt Max Schmeling-hez. A Barna Bombázó többször meglátogatta a német sportlegendát otthonában, aki időnként anyagilag is segítette amerikai barátját.
- Egy 1944-es promóciós turné során eljutott Liverpoolba, ahol a helyi futballcsapat le is igazolta. A Liverpool FC évkönyveiben ma is igazolt játékosként szerepel.
- Az 1951. június 17-i Lee Savold elleni mérkőzése volt az első mérkőzés, amelyet a televízió élőben közvetített. Louis a 6. menetben ütötte ki Savold-ot
- 1938-ban egy „Spirit of Youth” című filmben színészként is feltűnt, ahol egy feltörekvő bokszolót alakított.
- A népszerű jazz-zenész, Quincy Jones még gyermekként Chicago-ban találkozott Louis-sal, aki olyan nagy hatással volt rá, hogy egy „Killer Joe” című dalban emlékezett meg Louis karrierjéről.
Az utókor megítélése
A nem túl magas (186 cm), normál alapállású Louis minden idők egyik legkiválóbb ökölvívója volt, aki mindig kifogástalan kondícióval lépett a ringbe. Lábmunkája és mozgása kicsit lassúnak tűnhet, azonban ez megtévesztő, mert kiválóan „csúszott” ütőtávon belülre és indította robbanékony és villámgyors ütéseit. Folyamatosan araszolt előre, ellenfeleit nyomás alatt tartva. A technikailag magasan képzett, vívásban és verekedésben is kiváló, mindkét kézzel egyformán jó bokszoló „legkiemelkedőbb” ütése a súlyos balegyenes. Ez a balegyenes minden idők egyik legkeményebb feltartó balosa. Sokat elmond róla, hogy 2003-ban a Ring Magazin minden idők legnagyobb ütőerejű bokszolójának választotta Louis-t. Pályafutása során 71 mérkőzést vívott, melyből 68-szor hagyta el győztesen a ringet (54-szer kiütéssel) és csupán 3 vereséget szenvedett. Bár nem a nehézsúly legerősebb korszakában uralkodott, de kiütött 5 nehézsúlyú világbajnokot és 25 címvédés után veretlen világbajnokként vonult vissza. 2005-ben minden idők legjobb nehézsúlyújának választották az International Boxing Research Organization szavazásán, de más szakemberek hasonló alltime listáin is csak Ali az egyetlen, aki konkurálhat vele. Joe Louis neve azonban nem csupán fantasztikus sportteljesítménye miatt maradt meg az emberek emlékezetében. Olyan ember volt, akit bátran lehetett példaként állítani a fiatalok elé: tetteivel, szimpatikus nyilatkozataival, példamutató hazafiságával, botránymentes családi életével a fehér és a fekete lakosság is egyaránt örökre a szívébe zárta ezt a kedves, halk szavú, kivételes tehetségű fiút.
2008.03.12 edge
