A mérkőzés kurta fél perc alatt eldőlt. A kihívó félelmetes horogot mért Willard szívgödrére, majd az állára is. A bajnok elterült a padlón és bár felállt, de ezeket az ütéseket azután sem heverte ki. Dempsey az első menetben még hatszor küldte padlóra a lassú mozgású óriást, ami az ohiói Toledóban szerfölött tetszett a nézőknek. A fiatal legényt könyörtelen gyilkos ösztön vezérelte, és a legcsekélyebb tiszteletet sem tanúsította az emlékművé merevedett bajnok iránt. A hetedik leütés után a vezetőbírónak véget kellett volna vetnie a küzdelemnek, de Willard afféle nemzeti hősnek számított, mióta négy éve elvette a színesbőrű Jack Johnson-tól a bajnoki címet. A bíró úgy döntött, ad neki még egy lehetőséget. Neki azonban sajnos régóta nem volt semmi esélye. Emberfeletti akaraterővel talpon maradt még további két meneten át, de már csak mint eleven homokzsák állta az ütéseket. A negyedik menetre szólító gongütésre már nem is reagált, ülve maradt a szorítósarkában, annyira kikészült. Így megszületett az új bajnok a nehézsúly trónján és ezzel megkezdődött a XX. század egyik legnépszerűbb ökölvívója, az agresszív stílusú és megalkuvást nem ismerő Jack Dempsey több mint hét éven át tartó uralkodása.
Fiatalsága
Dempsey a Colorado állambeli Manassa-ban született 1895. június 24-én, William Harrison Dempsey néven, egy 11 gyermekes kevert ír eredetű család kilencedik sarjaként. Ugyanebben az évben temettek el a portlandi szegények temetőjében egy bizonyos Jack Dempsey-t, a „Páratlan”-t, aki az 1800-as évek legyőzhetetlennek tartott pusztakezes középsúlyú világbajnoka volt. A kezdetben Kid Blackie „művésznéven” versenyző Harrison az ő tiszteletére vette fel és tette másodszor is halhatatlanná a Jack Dempsey nevet.
A rendkívül szegény család sokszor költözött, hogy apja munkát kaphasson és el tudja tartani a 11 gyermeket. Az iskolából gyakran maradt ki a fiatal Dempsey, a nyolc osztályt is éppen csak elvégezte. Közben két bátyja által megismerkedett az ökölvívás szépségeivel és készített magának egy saját homokzsákot is, melyen naponta gyakorolt. A szebb élet reményében 16 évesen önállósította magát, otthagyta családját és fakitermeléseken, bányákban keresett munkát. Annyira rossz anyagi körülmények között élt ebben az időben, hogy tehervonatokban utazott, hobótáborokban éjszakázott. A munka mellett (vagy néha helyett) Amerika kocsmáit, bárjait járta, hogy ökleivel keresse meg a kenyérrevalót. 1 dollárért kiállt bárkivel súlytól, mérettől függetlenül, természetesen puszta kézzel. Önéletrajza szerint ezekben a küzdelmekben nagyon ritkán veszített.
Bár már 1914-ben felvette a Jack keresztnevet, néhány mérkőzését később mégis Kid Blackie néven vívta, így a mérlegét illetően nem egységesek a szaklapok. 1914 augusztusában, első profi mérkőzésén „csupán” döntetlent ért el Young Herman ellen, de ezt követően sorban jöttek a kiütéses sikerek. Ekkoriban találkozott Jack Kerns menedzserrel, akinek azonnal megtetszett a nem túl technikás, de erős, robosztus felépítésű Dempsey, és nyomban szárnyai alá vette. Bár a következő években becsúszott néhány vereség is Jack Downey (őt később kiütötte) és kétszer Willie Mehaan ellen (akit 5 mérkőzésen nem tudott legyőzni, a másik 3 döntetlenül végződött), de azért találkozói nagy részét megnyerte, általában kiütéssel. 1916-ban Dempsey egy hajógyárban talált állást, ahol jobban keresett mint az ökölvívással, így egy rövid ideig fel is függesztette karrierjét. Amikor 1917-ben az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, Jack családi okokra való hivatkozással kérte, hogy ne sorozzák be katonának. Emiatt később ellenlábasai gyávasággal is vádolták. Ugyanebben az évben visszatért az ökölvíváshoz és el is szenvedte karrierje egyetlen kiütéses vereségét a szintén kiváló Jim „Fireman” Flynn-től. Ez azonban nem szegte Dempsey kedvét, egy év múlva már ő ütötte ki az első menetben a korábbi világbajnoki kihívó tűzoltót. 1919-re már több mint 70 összecsapáson volt túl, a 4 veresége és néhány döntetlenje mellett az összes ellenfelét meggyőző produkcióval „intézte el”, köztük a húszas évek meghatározó nehézsúlyú ökölvívóit: Ed (Gunboat) Smith-et, Bill Brennan-t, Billy Miske-t, Battling Levinsky-t és Fred Fulton-t. Az 1919-es év első négy hónapjában öt ellenfelét ütötte ki, mindet az első menetben, így megkapta a lehetőséget, hogy kiállhasson a világbajnoki cím védője, Jess Willard ellen.
A világbajnoki cím megszerzése
A mérkőzés 1919. július 4-én jött létre, az ohioi Toledo-ban. A bajnok Jess Willard megítélése ellentmondás volt már saját korában is. A tagbaszakadt óriás taszította le a trónról 1915-ben a legendás fekete Jack Johnson-t, amiért a fehér Amerika hálás is volt neki (annak ellenére, hogy sokan bundát gyanítottak), de Willard sosem lett népszerű bokszoló. Lassú volt, pontatlan és emellett volt rajta rendesen súlyfelesleg is. A Frank Moran elleni döntetlenre végződött címvédő mérkőzése után a lapok a nehézsúly válságáról cikkeztek, senki nem volt kíváncsi a behemót további fellépéseire, így Jess vissza is tért eredeti mesterségéhez, a szakácskodáshoz. Toledo-ban éppen ezért a közönség nagy része abban a reményben látogatott ki a mérkőzésre, hogy korszakváltás tanúja legyen és a sportág új csillagot avathasson. Amikor Dempsey és Willard beléptek a ringbe, nem sokan mertek volna a kihívóra fogadni. Mintha Dávid és Góliát álltak volna egymás mellett, úgy törpült el a 85 kg-os, 183 cm-es Dempsey a közel 2 méter magas, 112 kg-os óriás árnyékában. Dempsey azonban – Dávidhoz hasonlóan – pillanatok alatt dűlőre vitte a mérkőzést. Fél perc elteltével leütötte a meglepett bajnokot és nem adott esélyt neki a kitisztulásra: a menet hátralévő részében még hatszor küldte padlóra a magatehetetlen óriást. A hetedik leütést követően Willard már nem is tudott talpra állni és Dempsey győzelmét ünnepelve hagyta el a szorítót. Ekkor azonban Willard segédei jelezték, hogy miközben a bíró hétnél járt a számolásban, a menet véget ért, így a mérkőzésnek folytatódnia kell. Jack gyere vissza, gyere vissza! - ordította Kearns – Dempsey menedzsere – az óriási hangzavarban a ringből. A mérkőzés még két meneten keresztül folytatódott, nyomasztó Dempsey fölénnyel. A negyedik menetre azonban már a szó szerint „szétvert” Willard nem tudott kijönni. A veszteséglistája igen hosszú volt: arccsontja és állkapcsa eltört, néhány foga kihullott, részleges halláskárosodást szenvedett, egy bordája is eltört, és az öltözőbe is a segédeknek kellett bekísérnie, mert a látásával is akadtak gondok. A másik sarokban viszont Dempsey személyében megszületett az új sztár, egy izgalmas, harcos és borzasztóan kemény világbajnok.
A cím elnyerése után Jack 14 hónapig nem lépett ringbe és az ökölvívás helyett inkább a sikerrel járó népszerűséget élvezte ki. Beutazta az egész országot, bemutatókat tartott, cirkuszokban lépett fel és kisköltségvetésű hollywoodi filmekben szerepelt. Első címvédésére 1920. szeptemberében került sor a már karrierje csúcsán régen túl lévő Billy Miske ellen. Miske anyagi gondokkal küzdött, viszont jó barátja volt Dempsey-nek és Jack Kearns menedzsernek is, így megkérte őket, hogy ő lehessen a bajnok első kihívója. A mérkőzés könnyű győzelem volt Dempsey számára, a harmadik menetben kiütötte Miske-t, aki viszont nem búsult emiatt cseppet sem, mivel a mérkőzésért kapott 25 ezer dollárral a financiális problémái hamar megoldódtak. A következő címvédés már sokkal komolyabb próbatétel volt az ifjú bajnok számára. Három hónappal később a korábban már egyszer legyőzött Bill Brennan állt a szorító másik sarkában és a közönség általános meglepetésére a 10. menet után a pontozólapokon győzelemre állt a több sebből vérző bajnok ellen. A kőkemény Dempsey azonban a 12. menetben megfordította a mérkőzés képét és egy borzalmas testütéssel megsemmisítette Brennan-t.
A Carpentier elleni mérkőzés
Dempsey ekkoriban vette fel a kapcsolatot a kor legnagyobb promóterével, Tex Rickard-dal, aki ezután 1921. júliusában az évszázad egyik legnagyobb mérkőzését hozta össze a bajnoknak a francia Georges Carpentier ellen. Rickard a meccset a két ökölvívó közti ellentétekre alapozta: Carpentier világháborús hős volt, Dempsey kihúzta magát a sorozás alól, Carpentier jóvágású, finom úriember benyomását keltette, Dempsey ezzel szemben egy borostás, marcona külsejű alak volt. Ezen felül európai az amerikai ellen, a félnehézsúly világbajnoka a nehézsúlyú ellen. Az óriási reklámhadjáratnak köszönhetően a helyszínen több mint 80 ezer belépőt értékesítettek, újságírókkal és egyéb VIP nézőkkel együtt mintegy 91 ezer ember láthatta élőben New Jerseyben az összecsapást. Ez volt az első mérkőzés, melynek bevételei meghaladták az egymillió dollárt és szintén az első, melyet a rádiók élőben közvetítettek az egész világon.
A mérkőzés maga igen rövidre sikerült. Az első menetben a mindössze 78 kg-mal mérlegelő Carpentier nekiugrott ellenfelének, amivel sikerült is meglepnie a jóval nagyobb méretű Dempsey-t. A másodikban még erre is rátett egy lapáttal, egy hatalmas jobbossal megrogyasztotta a bajnokot, aki üggyel-bajjal tudott csak fogásba menekülni. A menet végére Jack már kipihente magát, viszont az ominózus ütés akkora volt, hogy Carpentier kisujja el is tört közben. A harmadik menetben fordult a kocka, a bajnok egyre jobban használta ki fizikai fölényét. Óriási horgokat, felütéseket helyezett el kihívóján, aki fáradni látszott, egyre inkább csak a védekezésre volt kénytelen összpontosítani. A negyedikben már szinte csak „menekült” a ringben, de Dempsey „utolérte” és egy jobb-bal összetétellel leküldte a padlóra. Carpentier mozdulatlanul feküdt egészen nyolcig, aztán váratlanul felpattant. Balszerencséjére, mert Dempsey a folytatásban azonnal leütötte egy hasonló kombinációval és a francia ezt követően már képtelen volt felkelni. A közönség hosszasan ünnepelte Dempsey-t.
Következő címvédését megint nem kapkodta el Jack, 1923-ban szinte napra két év múlva a montana-i Shelby nevű kisvárosban állt ki a képzett és ügyes Tommy Gibbons ellen. A hely Gibbons szülőfaluja volt, ezért rendezték itt a mérkőzést, ami azonban a szervezőknek súlyos anyagi csődöt hozott. Az 50-60 ezer nézőre tervezett, helyszínen felépített stadion a jelenlévő 7 ezer emberrel szinte kongott az ürességtől. Ráadásul a mérkőzés alatt a kisváros bankját is kirabolták, így a rendezvény Demsey-t kivéve (aki előre kapta meg fix pénzét) mindenkinek teljes bukás volt. A mérkőzésen a fizikailag gyengébb, ám igen technikás Gibbons-nak nem volt esélye a győzelemre, de tisztességesen végigállta a 15 menetet.
Másfél menet a „Pampák Vad Bikája” ellen
Ki ellen küzdhetne még Jack Dempsey? Sem az Egyesült Államokban, sem Európában nem akad már méltó ellenfele. Ekkor azonban felröppent a hír, hogy van egy Dél-Amerika-i fickó, akinek egyetlen ütése elég, hogy letaglózzon egy bikát. Tex Rickard menedzser azonnal nagy üzletet szimatolt a dologban és elment megnézni ezt a bizonyos Luis Angel Firpót. Hatalmas, bárdolatlan és kissé esetlen fickó volt az argentin. Elképzelhető, hogy nem nő több pampafű ott, ahova odacsap. De hogy bokszolónak voltaképp milyen, képes lehet-e megnehezíteni a világbajnok dolgát, azt senki sem tudhatta. Persze ez nem gátolta meg Rickard-ot, hogy olyan szalagcímekkel tetesse tele az újságokat, mint ”a Pampák Vad Bikája alighanem felökleli majd Dempsey-t”.
A mérkőzésre 1923. szeptember 24-én került sor a New York-i Madison Square Garden 82 ezer nézője előtt (további 20 ezer ember hely hiányában kívül rekedt az arénán). Dempsey a Willard elleni meccshez hasonlóan eltörpült a kb.190 cm magas, tagbaszakadt Firpo mellett.
A csata az előzetes várakozásoknak megfelelően alakult, minden idők egyik leglátványosabb nehézsúly mérkőzésének tanúi lehettek a jelenlévők. A kezdő gongszót követően Dempsey kirobbant a sarokból és a kötelekhez szorította Firpot. Lendülete akkora volt, hogy ő maga is megcsúszott és térdre esett, de a meccs ment tovább. Hamar kiderült, hogy Firpo az ökölvívás technikai részében messze elmarad a bajnok mellett. Mintegy fél perc után már padlóra is került Dempsey brutális jobbhorgától, azonban olyan gyorsan felpattant, hogy a bírónak még számolni sem maradt ideje. Ezt követően gyors egymásutánban még négyszer (!) került padlóra a strapabíró argentin, és csak ezt követően tudott értékelhető módon visszatámadni. Dempsey ettől meg is ingott, egyik kezét le is tette a földre, de a meccs számolás nélkül folytatódott tovább. Újabb két Firpo padlózást láthattak a nézők és ekkor még csak mindössze 2 perc telt el a meccsből! Az utolsó percben azonban fordulat következett be. Firpo egy jobbhorggal megcsípte Dempsey-t és ezt követően hatalmas cséphadarásba kezdett, megpróbálta leütni a bajnokot. Ez olyannyira sikerült, hogy ha a mérkőzést ma rendezik, akkor minden bizonnyal Firpo lett volna a győztes. Ugyanis egy jobbhorogot követően Dempsey kizuhant a ringből, egyenesen a sajtóasztalra. Miközben a bíró elkezdett számolni, a meglepett újságírók reflexszerűen visszatámogatták a bajnokot a ringbe. A külső segítség igénybe vétele miatt manapság diszkavlifikálták volna Dempsey-t, akkor azonban tovább folyt a mérkőzés és a bajnok folyamatos fogással kihúzta a gongszóig. A második menetre Dempsey kipihente magát és ismét ő diktálta a tempót. Fél perc elteltével újra leütötte Firpo-t, majd némi birkózás után még egyszer (a mérkőzés folyamán már kilencedszer), melyből a kihívó már nem tudott felállni. A bíró így a második menet 57. másodpercében beszüntette az összecsapást és Jack Dempsey kiütéssel maradt a világbajnok.
A látványos és óriási közönséget vonzó mérkőzések, a sok bemutató, a mozifilmek néhány év alatt a leggazdagabb sportolók közé emelték Dempsey-t. A Firpo meccset követően három évig nem lépett ringbe és úgy tűnt, nem is nagyon akar már. Elvette kora egyik leghíresebb színésznőjét, a filmcsillag Estelle Taylort és beutazta vele a világot. Mindenütt meg akarta mutatni, hogy a legerősebb férfi megkapta a legszebb asszonyt is. Los Angelesben luxushotelt vásárolt, jobban szerette az előkelő lakosztályokat az edzőtermeknél. Ha kihívták, hogy védje meg címét, általában szándékosan túl nagy összegeket követelt. Az egyik legkomolyabb kihívója, a szinesbőrű Harry Wills elleni mérkőzés azonban nem emiatt nem jött létre. Habár Dempsey lett volna a mérkőzés esélyese, egyetlen rendező sem merte bevállalni azt a kockázatot, hogy Jack Johnson után esetleg ismét fekete világbajnoka legyen a sportágnak. Az évek teltek, Dempsey szórakozott, filmezett (még az orrát is átoperáltatta, hogy szebb legyen az arca a filmvásznon) az ökölvívással csupán néhány bemutató meccs erejéig törődött. Felesége befolyásának köszönhetően még menedzserével, Jack Kearns-szel is összeveszett és szakítottak.
Dempsey végzete: a „szürke” Gene Tunney
1926-ban viszont ki kellett állnia egy olyan kihívó ellen, akinek már régóta járt a lehetőség. Az ír-amerikai Tunney korábban tengerészgyalogosként szolgált és az évek során mindenkit elvert, akivel csak összehozta a sors. Carpentier-t, Gibbons-t, Loughran-t, Greb-et, Delaney-t, Levinsky-t is legyőzte, és már jó ideje Dempsey első számú kihívójának számított. Érdekesség, hogy fantasztikus eredményei mellett Tunney sosem lett népszerű sztár, mivel boksza túl racionális volt, meccseiből hiányzott az izgalom, nem ment bele semmilyen felesleges verekedésbe. Mérkőzéseire tudományos alapossággal készült fel, ha kellett, hátrafelé mozogva is jól tudott bokszolni. Dempsey talán nem is vette igazán komolyan, hogy veszíthet Tunney ellen. A hollywoodi élet, a felesége, a népszerűség elvakította és nem számított rá, hogy egy ilyen „szürke” bunyós kifoghat rajta.
1926. szeptember 23-án a visszatérő világbajnokot több mint 120 ezer ember várta a philadelphiai arénában. Ez volt addig minden idők legmagasabb nézőszáma sporteseményen (az 1950-es Brazilia-Uruguay futball VB döntő 150 ezer nézővel szárnyalta túl). A kasszába közel 2 millió dollár folyt be, melyből Dempsey fellépti díja 719 ezer dollár volt.
A tomboló tömeg persze az várta, hogy a tíz menetesre tervezett találkozó nem megy végig, a bajnok ismét elsöpri kihívóját. Tunney azonban más tervezett erre az éjszakára és a zuhogó esőben könnyedén elvitte az első három menetet. Dempsey nem tudott mit kezdeni a sokat mozgó és rengeteg feltartó egyenest ütő Tunney-val, aki folyamatosan őrölte fel a bajnok kondícióját. A negyedik menetben viszont Jack magára talált és egy kemény jobbhoroggal megcsípte Tunney-t, aki a kötélnek esett, és a mérkőzésen először komoly bajba került. A tömeg eufórikus hangulatban kezdte buzdítani a bajnokot, de Tunney egy pillanat alatt kikerült a szorításból és egy jobbegyes, majd még egy és máris Dempsey-nek kellett hátrálnia.
A mérkőzés előrehaladtával nyilvánvalóvá vált, hogy a bajnok már nem a régi legyőzhetetlen harcos, Tunney egyre inkább fölénybe került. Dempsey a hatodik menetben még megpróbált taktikát váltani, a céltalan támadások helyett ütőtávon kívül maradni és onnan próbálkozni hosszú egyenesekkel. Tunney-t ezzel sem tudta kizökkenteni a ritmusból, a sokat mozgó kihívó ütései rendre találtak, míg a bajnok szeme alatt felszakadt a bőr, vért köpködött és egyre tanácstalanabb volt. Az utolsó menetben Dempsey megpóbált újra nekimenni Tunney-nak és kiütni, de megint ő járt rosszabbul, a kihívó olyan verést mért rá, hogy a menet végén alig bírt talpon maradni. Letelt a tíz menet, melyből a bajnok egyet sem nyert meg. Az eredmény kihirdetésére sem volt szükség ahhoz, hogy az egész aréna tudja: Dempsey hét év után elveszítette világbajnoki címét.
A mérkőzés után mindkét bokszoló rendkívül sportszerűen nyilatkozott. Dempsey elismerte, hogy ellenfele egyértelműen jobb volt, Tunney pedig a következőket mondta: „Mindig becsületére fog válni, hogy nem fedte el arcát a törülközővel, hanem szétvert képét vállalva, büszkén ment az öltözőbe, szívében még mindig bajnokként”. És Dempsey-nek valóban maradtak világbajnoki ambíciói a mérkőzés után. A party-kat, fényűzést feladva keményen készült, hogy visszavághasson Gene Tunney-nak. Ehhez azonban még le kellett győznie egy feltörekvő új tehetséget, a fiatal Jack Sharkey-t, aki szintén Tunney címére pályázott.
1927. július 21-én a bronxi Yankee Stadionban már egy sokkal felkészültebb Dempsey lépett ringbe, azonban a sikerre éhes Sharkey mégis meggyőzőbb volt az első menetekben. A nagy verekedésben Dempsey gyakran a kötelekhez kényszerült és nehezen élte túl Sharkey rohamait. Az idő múlásával kezdtek kiegyenlítődni az erőviszonyok, azonban a hatodikban – amikor a pontozólapokon Sharkey vezetett - az események új fordulatot vettek. A menet végén, a gong után Sharkey még megütötte a már sarka felé induló Dempsey-t. Az ex-bajnoknak sem kellett több, a következő menetben egy „állj” vezényszó után már ő húzott rá egy szűk balfelütést a bíróra kinéző és mélyütést reklamáló ellenfele állára, amitől Sharkey rongybábúként zuhant össze. A bíró kiszámolta a földön fekvő Sharkey-t, és bár a mérkőzést követően felmerült Dempsey diszkvalifikálása is, végül maradtak az eredeti végeredménynél. Ezzel minden akadály elhárult a Tunney elleni óriási bevétellel kecsegtető visszavágó elől.
Az 1927. szeptember 22-én Chicago-ban megrendezett második Tunney vs Dempsey mérkőzés a „The Long Count”, azaz „A hosszú számolás” néven került be a történelemkönyvekbe és hogy miért, arra rövidesen rátérünk. Előbb azonban néhány statisztikai adat: a meccs ismét rekordot döntött a 2,65 milliós helyszíni bevételével. Mintegy 105 ezer néző váltott jegyet a találkozóra, Tunney néhány ezer dollár híjján 1 milliót kaszált, a rádiók előtt hozzávetőlegesen 60 millió ember kísérte figyelemmel a mérkőzést. A híres gengszter, Al Capone állítólag a rangadó előtt felajánlotta Dempsey-nek, hogy elintézi, hogy fixen övé legyen a győzelem, azonban Jack erről hallani sem akart. A találkozó sokkal kiegyenlítettebb küzdelmet hozott, mint az első meccs. Dempsey ismét támadólag lépett fel, Tunney pedig ismét eltáncolt, de még is egészen más lett az összkép. Dempsey sokkal összeszedettebb, felkészültebb volt és már nem csak kereste a ringben ellenfelét, hanem jó néhányszor el is találta. Igaz, Tunney sem maradt adós a válaszokkal. A mérkőzés derekára úgy tűnt, hiába a komoly felkészülés, Jack már nem az a 4-5 évvel ezelőtti fenevad, aki korábban átgázolt mindenkin. A hetedik menethez érve úgy tűnt Tunney precíz, „matematikus” bunyója ismét sikerre vezet. A menet közepén azonban Dempsey keresztbeverte egy jobbegyenessel Tunney-t, aki egy pillanatra kihagyott, mire a manassai gladiátor még két horgot rávert. A megingott bajnokot Dempsey további 3-4 ütéssel megszórta a köteleknél és Tunney földre hanyatlott. Ekkor megkezdődött minden idők egyik legvitatottabb jelenete a ringben.
Az történt ugyanis, hogy a mérkőzés előtt vezették be azt a mai napig használatos szabályt, hogy leütés esetén a másik ökölvívónak a semleges sarokba kell mennie. Korábban erre nem volt semmilyen kikötés és Dempsey a mérkőzés hevében a megszokott módon ott maradt a kábán „éledező” Tunney mellett. A bíró ahelyett, hogy számolni kezdett volna, először Dempsey felé fordult és rákiáltott, hogy menjen a helyére, mire az beállt a legközelebbi sarokba. A bíró ekkor a távolabbi sarokba utasította Dempsey-t és csak ezután fordult Tunney felé és kezdett el számolni. Ezzel a kis közjátékkal mintegy 5 másodperc plusz pihenőidőt nyert Tunney, aki kilencnél felállt és a menetből hátra maradt időt folyamatos eltáncolással és fogással kihúzta valahogyan. A nyolcadik körre sikeresen kipihente a padlózást és egy jobbcsapottat követő egyensúlyvesztés után már Dempsey térdelt le a ringvászonra. Ugyan számolás nem történt, Dempsey felpattant, de ezt a menetet is elveszítette. A 10 menetre kiírt találkozón Tunney úgy érezte, hogy többet kell nyújtania, ha egyértelműen győzni akar, ezért a tőle szokatlan módon támadólag lépett fel és sikerült is megnyernie mindkét hátralévő etapot. A visszavágót így egyhangú döntéssel ismét Gene Tunney nyerte, de a szakértők és a rajongók között is örök vitatéma marad, hogy mi lett volna, ha nincs az az 5 másodperc? Képes lett volna-e Tunney akkor felállni (a ring mellett ülők szerint nem) és túlélni Dempsey gyilkos rohamait? A kérdéseknek és a drámai eseményeknek köszönhetően mai napig vitatémát szolgáltató mérkőzésre már a másnapi lapok ráragasztották „A hosszú számolás” ütközete nevet.
Visszavonulása után
Dempsey ezt követően bal szemének megromlott állapotára való hivatkozással visszavonult és – bemutató mérkőzéseket leszámítva – soha többé nem lépett ringbe. 1935-ben megnyitotta igen népszerű éttermét Jack Dempsey’s Broadway Restaurant néven New York-ban a Times Square-en, amelyet közel negyven éven át, 1974-ig irányított (a Keresztapa című filmben is Dempsey étterme előtt találkozik Al Pacino a később általa meggyilkolt rendőrfőnökkel). Közben elvált Estelle Taylor színésznőtől és 1933 júliusában összeházasodott egy Hannah Williams nevű Broadway énekesnővel, akitől két gyermeke is született. Tíz év múlva azonban tőle is elvált és egy Deanna Rudin Piatelli nevű hölggyel kötötte össze az életét, akivel egészen haláláig együtt maradtak. Amikor az Egyesült Államok belépett a II.világháborúba, Dempsey-nek alkalma nyílt arra, hogy megcáfolja a két évtizeddel korábban őt ért vádakat. Önként jelentkezett katonai szolgálatra és a parti őrség parancsnokaként vette ki részét a harcokból. 1945-ben háborús hős lett, amikor 49 évesen ragaszkodott ahhoz, hogy Okinawán egy általa edzett emberekből álló csoporttal együtt harcba menjen. A háború végét követően elsősorban éttermével foglalkozott, de maradt ideje könyvet is írni az ökölvívásról, melyet 1950-ben „Championship Fighting: Explosive Punching and Aggressive Defense” címmel jelentetett meg. Érdekelték más küzdősportok is, foglalkozott komolyabban a birkózással és a ju-jitsuval is. 1977-ben mostohalányával, Barbarával közös együttműködésben kiadta önéletrajzi regényét „Dempsey” címmel. 1983. május 31-én, 87 évesen, természetes hallálal távozott az élők sorából. Feleségének, a halálos ágya mellett aggódó Deanná-nak mosolyogva annyit mondott: „Drágám ne aggódj, én még a halálnak is túl durva vagyok”. A southamptoni temetőben helyezték végső nyugalomra.
Érdekességek
- Egy bölcsőszájú halfajt kiemelkedő agresszivitása miatt Jack Dempsey-ről neveztek el
- Dempsey legjobb barátai között volt az a John Sirica nevű bíró, aki Watergate-botrányt követő perekben elnökölt.
- A Madison Square Garden mellett egy sarkot Jack Dempsey saroknak neveztek el.
- Elhíresült a Tunney elleni első vereségét firtató feleségének adott mondása: "Honey, I forgot to duck." („Drágám, elfelejtettem elhajolni”). Ezt az idézetet válaszolta Ronald Reagan is, amikor az 1981-ben ellene elkövetett, de meghiúsított merényletről kérdezték.
Emléke
Dempsey a húszas évek, a jazz-korszak legnagyobb sportcsillaga volt. Mérkőzéseihez fűződnek mai napig a legnagyobb nézőszámok és a legnagyobb bevételek. Abban a korban uralkodott, amikor az emberek hittek benne, hogy az álmok valóra válhatnak Dempsey pedig nincstelen suhancból néhány év alatt gazdag világsztár lett és ezzel megtestesítette az amerikai álmot. Ezenkívül a ringben is azt adta a nézőknek, amire vágytak: agresszív, „vérengző”, megalkuvást nem tűrő bunyót, minden mérkőzésén a kiütésre törekedett. Akkor is megteltek az arénák a nevére, amikor csak bemutató mérkőzésen lépett ringbe, 40-es éveinek derekán. Még saját korában is inkább az alacsonyabbak közé tartozott (183 cm) és súlya is ennek megfelelően rendszerint 85 kg körül mozgott, de szívósságával, jó lábmunkával, ügyes hajolgatással és pusztító ütőerejével tökéletesen kompenzálta méretbeli hiányosságait. Pontos mérlege vitatott, a leginkább elismert a 66 (51 KO)-6-11 és 6 NC. Biztos helye van minden idők 10 legjobb nehézsúlyú bunyósa között (és ennek megfelelően természetesen az International Boxing Hall Of Fame-ben is). Jack Dempsey neve úgy marad fenn az emberek emlékezetében és az ökölvívás történelemkönyveiben is, mint a valaha élt egyik legnagyobb, legkeményebb harcos.
2008-04-29 edge
Az évszázad bokszcsatái: Jack Dempsey vs Georges Carpentier
Minden idők 10 legjobb fehér nehézsúlyú bokszolója
