Ajánlanám figyelmetekbe tisztelettel...A helyzetektől a tárgyak felé haladva megállapíthatjuk, hogy mennyire lényeges részlet a cipő a képeken. E látszólag talán jelentéktelen attribútum fontosságára éppen az ilyen összeállítások hívhatják fel a figyelmet, hiszen – a populáris média reprezentációs gyakorlataihoz hasonlóan11 – maguk is tabloid formájában mutatják be a költő pályáját és személyiségét. A cipő a társadalmi helyzet jelképe, vagy inkább sajátos indexe (“kijelzője”)12 a képeken, és ezt a szimbolikus jelentőséget a költőről készített fotográfiák, a költővel kapcsolatos visszaemlékezések, illetve a költő saját írásai egyaránt megerősítik. Jó néhány fényképen szembetűnik József Attila cipőinek rozoga állapota, és ennek jelentősége felerősödik, ha a cipőket a költő módosabb pályatársainak fényes és drága lábbelijeihez viszonyítjuk, illetve ha összevetjük puszta meglétüket a költő anyai nagyapjának, idősebb Pőcze Imrének a fényképével, ahol a nagyapa mezítláb, cipő nélkül látható. (Költőnk és Kora, 81. kép) Az elgyötört, csupasz lábak egyrészt Hatvany Lajos, Vágó József vagy gróf Bethlen István elegáns topogóinak ellenpólusát alkotják (Költőnk és Kora, 56. 88. 89. kép), másrészt – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a cipőviselés a szociális percepció egyik legmeghatározóbb alkotórésze – felidézik azt a miliőt is, ahonnan József Attila családja anyai ágon nem olyan régen kiemelkedett.
Bányai László a következőket írta József Attila cipőiről: “a cipője nagyobb volt mint a lába s a kalapja kisebb, mint a feje. A kissé viseltes, kitaposott barna félcipő hátsó pereme ugyanis a sarka fölött elállott a lábától.”(Költőnk és Kora, 81–82.) Maga József Attila pedig Babitshoz intézett könyörgő levelében így festi le cipői állapotát: “Cipőm nincs. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van.” (Költőnk és Kora, 123.) Tudjuk, hogy a Baumgarten-jutalom (a “kisdíj”) összegéből is többek között új cipőt vettek a költőnek (Költőnk és Kora, 125.). Végül a cipőmizéria talán legfelkavaróbb dokumentuma: a Csoszogi, az öreg suszter című novella, mely József Attila egyetlen, kerek műként önmagában is értékelhető szépprózai írása. A novella nem is annyira a cipők irtóztató állapotát, hanem a cipőket viselő gyerek szánalmat keltő portréját írja le: “Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de a nagyember nem igen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne, ha a varrás mellett már megint feslik a szövetje. A kabát alatt lógott a nadrág gondolkodásra késztető üleppel, szára vége ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.”13
A cipő a szegénység erőteljes – és minden értelemben földhözragadt14 – metonímiája a fenti idézetben. Értelmezése során nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a hasonló metonimikus töredékek milyen fontos szerepet játszottak a költő kétségbeejtő helyzetéről szóló szuggesztív leírásokban, melyeket a kortársak alkottak meg.15 E színes és láttató erejű felsorolások – Tverdota György zseniális kifejezésével: a “nyomorrepertoár” – barátok, pályatársak, újságírók, kritikusok által kidolgozott tematikus elemei és funkciói azonosak azzal, amit a tabloid-műsorok esetében figyelhetünk meg: a társadalmi drámát eredeti kontextusától elszeparálva, szimbolikus síkon, a jó és a rossz harcaként mutatják be.16 A társadalmi dráma könnyen értelmezhető, némileg egyszerűsítő, de rendkívül erőteljes jelentéseket sűrítő szimbólumokon keresztül jelenik meg. A szimbolikus sűrítés és a stilizálás jelen esetben a nyomor körül formálódik: rongyos ruhák, rossz cipők, éhezés, betegség, lelencélet. A jó természetesen József Attila (és néhány jóindulatú pályatárs), a rossz sok minden lehet: a kommunista párt, a Horthy-rendszer, a pszichoanalízis, a karrierista pályatársak, az irodalmi élet, benne Babitscsal és híveivel stb. Minderre – az értelmezés szintjén – egy sajátos cselekményesítés épül: ez lehet a passió, de a felelősség (értsd: a költő sorsa és öngyilkossága miatti felelősség) narratívája is.
József Attila: Csoszogi, az öreg suszter
