×

A weboldalon cookie-kat (sütiket) használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.

profiboksz.hu

Szuper hat, de vajon tényleg hatost dobtunk?

2012-01-19 13:54:32 /

2011. december 17-én, két kemény esztendő után lezárult az elmúlt évek egyik legötletesebb kezdeményezése, a nagyközépsúlyú Szuper Hatos Torna. A sorozatot a kezdetekkor mindenki remek ötletnek, követendő példának tartotta, hiszen manapság, a végtelen számú szervezet, öv, cím útvesztőjében a bokszrajongók többsége arra vágyik, hogy minden súlycsoportnak meglegyen A Világbajnoka, attól függetlenül, hogy éppen milyen színű öv díszíti a derekát. A Super Sixen viszont menetközben gyakorlatilag minden gyerekbetegség kiütközött, és a végére már sokkal inkább emlékeztetett egy viharvert, megszaggatott vitorlájú dereglyére, mint arra a zászlóshajóra, amire az eseménnyel kapcsolatban, kezdetben mindenki asszociált. Hogy mik is voltak a problémák ennek a remek elképzelésnek a megvalósításával kapcsolatban? A válaszokat az alábbi írásban próbáljuk összeszedni.

A résztvevők

Hajcihő, felhajtás ide, vagy oda, a Super Sixszel kapcsolatban természetesen mindenki a résztvevő bunyósokra és az ő mérkőzéseikre volt kíváncsi. A felhozatal részben pazarnak bizonyult, hiszen itt volt a súlycsoport akkoriban legjobbjának tekintett WBA bajnok Mikkel Kessler, a kőkemény WBC címvédő Carl Froch, a remek amatőr háttérrel érkező technikai virtuóz Andre Dirrell, a szintén nagyon képzett, és fifikás Andre Ward, a korábbi vitathatatlan középsúlyú világbajnok Jermain Taylor és a korábbi IBF középsúlyú címvédő Arthur Abraham.

A felállás tehát három európai (és fehér) és három tengerentúli (és fekete) ökölvívó volt, ami szintén jó marketingfogásnak tűnt, de vajon ez a csatasor szakmai szempontból is megállta a helyét? A válasz sajnos nem. Kessler és Froch szerepeltetése teljesen magától értetődő volt, ahogy a feltörekvő Andre Wardé is, Dirrell és Taylor neve mögé már lehetett egy-egy halvány kérdőjelet tenni, hiszen előbbinek nem sok jól csengő név szerepelt a mérlegében, utóbbi karriere pedig eléggé mocsaras területen vergődött már egy ideje. Dirrell ugyanakkor remek amatőr háttérrel érkezett, képzett, technikás, gyors ökölvívó, akiben a televíziós természetesen komoly fantáziát látott. A korábban Bernard Hopkinst is legyőző Taylor pedig a sorozatot megelőző utolsó találkozóján egészen a meccs hajrájáig sikeresen oktatta Carl Frocht, sőt, padlóra is küldte az angolt, csak az összecsapás végére úgy elfáradt, hogy legszívesebben a bolygó teljes légkörét magába szippantotta volna, de mivel ezt nehéz volt kivitelezni, Froch ütéseivel kellett beérnie, amik végül az utolsó felvonásban megsemmisítették őt.

Erősen kisatírozott kétségeink lehettek viszont Arthur Abraham szerepeltetése felől, aki a sorozatig mindössze egyetlen nagyközépsúlyú találkozón vett részt, Edison Miranda ellenében, igaz, vele elég simán felnyalatta a hazai padlót. Ettől eltekintve túl sok érdeme középsúlyban sem volt, megszerezte és védegette az IBF középsúlyú övét, Mahir Oralok, Lajuan Simonok ellenében, de ez minden. A Siegfried-vonalat megszemélyesítő stílusa izgalmassági szempontból nem éppen Jorge Arcét idézi meg a nézőkben, a találkozók nagy részét kettős fedezékben végigácsorogja, majd, mikor alkalom adódik, odasújt néhányat, amik az esetek jelentős részében szépen el is altatják az ellenfeleket. Hogy került tehát Abraham a képbe? Nos, a válasz egyszerű, mint a faék, a Szuper Hatos sorozatot a németországi Sauerland istálló prominensei álmodták meg, a klubnak az egyik zászlóshajója pedig pont Arthur Abraham. Ez a szemlélet sajnos az egész sorozatra jellemző volt.

Hasonló okokból nem szerepelhetett a sorozatban a kanadaiak nagyközépsúlyú IBF bajnoka, aki ez idő tájt éppen az HBO alkalmazásában állt, és mivel a Szuper Hatost a rivális Showtime indította el, Bute-nak a nagy meccsek helyett maradt az udvarseprés. Ha tehát szigorúan szakmai szempontokat nézünk, Abrahamot nem szabadott volna a sorozatban szerepeltetni, a helyére sokkal inkább Bute-nek kellett volna kerülni.

Még mindig a szereplőknél maradva, fontos szólni a később beugrókról is. Jermain Taylor, miután 12 menetig, totális ötlettelenségében elszurkálgatta Arthur Abraham kettősfedezékét, majd az utolsó felvonásban beszedett egy akkora hátsókezes bombát, ami valószínűleg egy meteort is letérített volna a pályájáról, egy mérkőzés után fel is adta a küzdelmet és kilépett a sorozatból. Hogy ilyenkor mi a teendő? Nos, valószínűleg egyetlen szervező sem készített ilyen vészforgatókönyvet, pedig küzdősportról lévén szó, az ilyen esetekre nagyobb az esély, mint például egy hétvégi malombajnokságon. Némi ötletelés után megszületett a forradalmi gondolat: keressünk egy beugrót! Ekkor némelyekben ismét felmerült a remény lángja, hátha megtalálják a másodvonalnak felütéseket postázgató Bute-t, de erről persze szó sem lehetett, és érkezett egy ász, de nem olyan, aki mindent vitt, hanem akit mindenki ütött. A beugrót Allan Greennek hívták, és azok közé tartozott, akit pl. Edison Miranda is ki tudott pontozni, az érkezése tehát elég nagyot rontott a Szuper Hatos minőségi színvonalán. A kiesők létszáma azonban még egyáltalán nem volt teljes…

Szinte egy időben távozott a sorozatból Mikkel Kessler és Andre Dirrell is, természetesen óriási fejfájást okozva a szervezőknek. Kessler szemproblémákra hivatkozott, amik állítása szerint a Green elleni meccsre készülve már annyira zavarták, hogy a sparring edzéseken képtelen volt maximálisan teljesíteni. Dirrell esetén a kép némileg bonyolultabb volt. Az amerikai ökölvívó Arthur Abrahamnak adott remek és látványos bokszleckét a „Mire is jó a lábmunka?” tananyagból, amíg a 10. menetben padlóra nem került, majd a következő felvonásban, egy menekülésből adódó elcsúszás után, a földön térdelve nem kapott egy egészen tiszta, erőteljes és szabálytalan ütést, amely után nem akaródzott neki folytatni a mérkőzést. Dirrell tehát, miután ellenfelét azonnal diszkvalifikálták, megnyerte a meccset, de utána kettős látásra, fejfájásra panaszkodott, a vizsgálatok pedig idegrendszeri problémákat mutattak ki nála és egyértelmű volt, hogy nem folytathatja a Szuper Hatost. Pedig egy egészen érdekes találkozó következett volna a számára, a hasonlóan technikai virtuóz Ward ellenében, mi nézők biztosan gyönyörű megoldásokat láttunk volna a két fiatal sportolótól.

A két ökölvívó kiesése után jöttek az újabb válságtanácskozások, a szervezők pedig úgy döntöttek, Kessler helyére hoznak egy beugrót, méghozzá a hosszú ideje félnehézsúlyban versenyző, elnyűhetetlen Glen Johnson személyében. A jamaikai bunyós szerepeltetése a mérkőzések szempontjából megítélésem szerint jó döntés volt, legalábbis sokkal jobb, mint Allan Greené. Johnson nem egy virtuóz, technikás valaki, de rakkolós, folyamatos nyomást gyakorló stílusával mindenkit non-stop küzdelemre és koncentrációra késztet, továbbá legalább olyan golyóálló, mint amilyennek Jean-Claude Van Damme számtalan esetben bizonyult a mozivásznon. A veterán bunyós aztán rá is szolgált a belé fektetett bizalomra és első mérkőzésén azonnal kiselejtezte beugrótársát. Ha viszont azt nézzük, hogy a sorozat a nagyközépsúly legjobbjairól szól, akkor érhetetlen, mi keresnivalója lehetett itt egy félnehézsúlyúnak…

A mérkőzésvezetés és a pontozás

Napjaink profi ökölvívása sajnos hemzseg az egyes promóterek, televíziós társaságok, befektetési csoportok által befolyásolt pontozásos végeredményektől, amelyek sajnos nem minden esetben a mutatott teljesítményt tükrözik. Ez a rákfene sajnos a Szuper Hatos sorozatot sem kerülte el, néhány mérkőzésnek a végkifejletén a rajongók, sőt, maguk a bunyósok is, a mai napig vitatkoznak.

Időrendben az első ilyen találkozó a Carl Froch vs. Andre Dirrell meccs volt, amelyet Froch felségterületén, Angliában rendeztek meg. Nos, a közönség ezen a meccsen egy harcos, agresszív hazai versenyzőt láthatott, akinek a támadásai azonban gyakorta a levegőben, vagy az ellenfél fedezékén sültek el, illetve egy fiatal, remekül képzett ökölvívót, aki, ha éppen bokszolni akart, akkor gyönyörű megoldásokkal oktatta riválisát. De sajnos Dirrell nagyon rosszul taktikázott és a mérkőzés során majdnem ugyanannyit volt elfoglalva a siránkozással, meg a panaszkodással, mint az ökölvívással. A fiatal amerikai a meccsen rengeteget fogott, sokszor a saját lendületétől esett hasra, amit persze megpróbált Frochra kenni, aki szintén a szomszédnál felejtette a szabálykönyvet és sokszor lekönyökölte, tarkón küldte riválisát. Valószínűleg, ha egy Jeff Fenech ül Dirrell ringsarkában, két akkora fülest adott volna a vinnyogó tanítványnak, hogy azonnal észhez tér és elkezdi tenni a dolgát. A sallerek azonban elmaradtak, helyette jött a 10. menetben egy bírói intés, ami után Dirrell végre nekiállt bokszolni és a maradék időben lazán leiskolázta a világbajnokot. Az amúgy borzalmas képet mutató meccset végül a pontozóknál 113-114, 115-112, 115-112 arányban Froch nyerte, amelynek jogosságát azóta is sokan vitatják. Tény, hogy a meccs olasz bírája az utolsó két menetet lazán Frochnak adta, ami némileg meglepő látásmódra enged következtetni.

Mikkel Kessler és Andre Ward meccsén nem volt szükség pontozókra, ugyanis a dán bunyóst, a fején keletkező súlyos sérülések miatt, a 11. menetben nem engedték tovább bokszolni. A sebesülések keletkezési körülményeiről azóta is viták folynak, több rajongó, sőt, maga Carl Froch például azóta is hangoztatja, hogy a Ward hazai pályáján lezajlott meccsen a mérkőzésvezető meglehetősen részrehajlóan dolgozott és nem szankcionálta megfelelően a helyi ökölvívót, aki a találkozón nem csak gondolkodásra használta a fejét.

2010 márciusában került sor a már említett, botrányos végkimenetelű Andre Dirrell vs. Arthur Abraham találkozóra, amelynek legvégét senki nem vitatja, hiszen Abraham a földön térdeplő ellenfelét ütötte meg, tehát teljesen jogosan léptették le. Az ezt megelőző menetben azonban a mérkőzésvezető meglehetősen jóindulatú volt az amerikai versenyzővel szemben és csúszásnak minősített egy olyan esetet, amikor az USA-ba látogató örmény bunyós egy teljesen tiszta jobbegyenessel fél méter fenéken való pattogásra késztette Dirrellt.

A Torna leglátványosabb mérkőzését egyértelműen Mikkel Kessler és Carl Froch szolgáltatta, dániai helyszínen. A nagyon szoros, sok tiszta ütésváltással tarkított találkozót végül 117-111, 115-113 és 116-112 arányban a hazai versenyző húzta be. Ez utóbbi tényező az, ami miatt sok Froch rajongó és természetesen maga a bunyós is úgy érzi, hogy a szoros meccset inkább neki, mint a WBC címvédőjének kellett volna nyernie. (Kessler jogtalan előnyszerzéséről pedig mindenki hallgat, pedig a tűktől szemmel láthatóan irtózó dán meccs közben valószínűleg sokat felhasznált azokból a taktikai elemekből, amiket a közvetítő TV társaság legnagyobb örömére Froch felesége gyakorta oda-odasúgott szíve választottjának…)

2010 novemberében a két beugró, Glen Johnson és Allan Green bizonyíthatott egymással szemben. Greent teljesen ellehetetlenítette ellenfele ragadós stílusa és a nyolcadik menetben, egy hármas kombináció után nyugovóra is tért. Ezen a találkozón tehát nem a végeredmény elképesztő, hanem, hogy hét menet után két pontozónál Allan Green vezetett. Johnson, aki talán lassan pályázhat a „Boksztörténelem legtöbbször meglopott ökölvívója” címre, ezúttal is jó úton volt egy „Sajnáljuk, de…” vereség felé.

A helyszínek

Egy ilyen kaliberű versenysorozat esetén illett volna a mérkőzések helyszíneit illetően valami kompromisszumot találni, hiszen kimondva, kimondatlanul, a profi ökölvívásban sokszor más a pontozói asztal dőlésszöge a hazai, illetve az idegenbeli versenyzők esetén.

Az alábbi táblázat összefoglalót ad nekünk, a Szuper Hatos versenyzői által megvívott meccsek helyszíneiről:
 











A szemléletesség kedvéért a Super Six összes versenyzőjét megjelenítettem (Taylort kivéve, akinek csak egy összecsapása volt), de természetesen leginkább a kettőnél több mérkőzést megvívó Abraham, Froch és Ward esetén érdekes az összehasonlítás. Jelen táblában az európai versenyzők esetén az országuk, amiben laknak, számít hazai pályának, az amerikai ökölvívók esetén pedig akkor beszélünk hazai terepről, ha az adott találkozót abban az államban vívták, ahol jelenleg is élnek.

Az adatok magukért beszélnek, a tornát megnyerő Wardnak eszerint a statisztika szerint nem volt idegenbeli mérkőzése, sőt, 5-ből négy meccsét odahaza bokszolta le, Abraham viszont nagyrészt idegen, vagy semleges terepen bokszolt. Az arany középutat talán Carl Froch jelenti, aki otthon és idegenben is bokszolt, de nagyrészt semleges terepen mérkőzött. Frochnak egyébként helyén volt az esze, és nem volt hajlandó Abrahammal Németországban mérkőzni, nyilván megnézte az örmény bunyós Edison Miranda elleni első találkozóját, és úgy döntött, nem biztos, hogy ki akar kapni pontozással, ha mondjuk kiüti és kórházba küldi Abrahamot a harmadik menetben, de a ringorvos és Wilfried Sauerland továbbengedi a mérkőzést…

A különös szabályok

A Super Six szervezői, miután a vártnál jóval többen estek ki a sorozatból, számos esetben kényszerültek szabály-rögtönzésre, ezen a téren azonban legtöbbször Mekk mester következetessége köszönt vissza náluk.

A Torna alapvető szabályrendszere ugye úgy hangzott, hogy a győzelem 2 pontot, a döntetlen eredmény 1 pontot ér, és akinek még kiütni is sikerül ellenfelét, az további 1 prémiumegységgel lesz gazdagabb. A versenyzők három fordulóban mérték volna össze erejüket, és ezután az első négy helyezett elődöntőt bokszolt volna, ahonnan a győztesek a nagy döntőbe voltak hivatottak katapultálni magukat. Nos, Jermain Taylor kiesése után a szervezők úgy határoztak, a beugró Allan Green elnyeri elődje összes eddig begyűjtött pontját, ami nagyon gáláns lépés volt, hiszen a saját mentális erejének üszkös romjai között kódorgó Taylor mindössze zéró ponttal rendelkezett. Semmi baj, Greennek még volt ideje javítani, sőt, örüljön, hogy néhány hónapra biztosítva van a mindennapi kakaós csigája. Oké, ezt követően Kessler is letette a lantot, jött a rakoncátlan rakkoló rém Glen Johnson, akit azonnal egy örömhír fogadott, mely szerint megengedték a Viking Harcosnak, hogy a két pontját hazavigye emlékbe a Szuper Hatosról, így a veterán bunyós tiszta lappal, azaz nulla ponttal indulhat, a bökkenő az, hogy két meccs hátrányban. Glen papa csendben beleegyezett a döntésbe (ezúttal nem mondhatta, hogy „Kérem, én nyertem, csak hát megint félrepontoztak…”), és a sorozat folytatódott.

A szabályalkotás művészete aztán Andre Dirrell kiesésével hágott a tetőfokára. Dirrellnek ugye az Abraham-mérkőzés után Andre Warddal lett volna randevúja, Ward azonban, Arthurnak hála, nem pofonokat, hanem maximum néhány csirkecombot szállíthatott haverjának az idegosztályra. A szervezők aztán meg is találták Dirrell utódját, a kőkemény ausztrál Sakio Bika személyében, akinek azonban hamar letörték a szarvát, hiszen közölték vele, hogy megmérkőzhet Warddal a WBA nagyközépsúlyú címéért, de a Szuper Hatost felejtse nyugodtan el. Ami Wardot illeti, ő afféle bónuszként a Bika mérkőzés előtt automatikusan megkapta a Dirrell le nem győzéséért járó 2 pontot, hogy mire fel, azt senki nem értette, de arról sem érkezett híradás, hogy a fiatal amerikai ennyi erővel miért nem kapta meg a kiütésért járó prémiumpontot is. Érdekes kérdés, hogy vajon mi történt volna, ha Sakio Bika mancsa véletlenül úgy telibe kapja Wardot, hogy nem tudja folytatni a mérkőzést. Gondolom, Ward folytathatta volna a sorozatot, a rendkívül kreatív WBA pedig kitalált volna egy új, „kölcsön” világbajnoki címet neki, amíg meg nem nyeri a Szuper Hatost.

Konklúzió

A Szuper Hatos Torna, mint ötlet, ahogy azt a bevezetőben is írtam, óriási dolog volt, hiszen megpróbálta tisztázni a helyzetet az egyik legsűrűbb súlycsoportban. Hogy ez sikerült-e? Félig-meddig igen, hiszen a győztes Andre Wardot mindenki a divízió legjobbjának ismeri el, sőt, a pound for pound listákon is előkelő helyet birtokol. Ám kétségek így is felmerülhetnek, hiszen az IBF bajnok Lucian Bute-val szemben a tornán nem tudott bizonyítani, sőt, még egy Andre Dirrell elleni mérkőzéssel is adós maradt nekünk. Ha legközelebb tehát meghirdetnek egy ilyen tornát, ami elvileg a legjobbakat hivatott összegyűjteni, akkor a súlycsoport valós élmenőit mérkőztessék egymással, ne pedig azokat, akik az adott TV társaság, illetve a közreműködő promóterek szerint tartoznak az élvonalba, hiszen az ilyen érdekek bekerülésével az objektivitás és a szakmaiság a háttérbe szorul. Természetesen, a kiegyezés ilyen esetekben nem a legegyszerűbb dolog, de emlékezzünk pl. a Lennox Lewis vs. Mike Tyson mérkőzésre, amit a két nagy televíziós társaság, az HBO és a Showtime együtt közvetített, sőt, Michael Buffer és Jimmy Lennon Jr. karöltve jelentették be a két ökölvívót. Fontos lenne tehát, hogy a szakmaiság egy ilyen torna esetében felülírja a profitmaximalizálást. Nem tartom valószínűnek, hogy egy hasonló formátumú vállalkozás akármilyen formában is kudarcba fulladhat.

Egy ilyen szintű tornát sokkal szabályozottabb keretek között kellene lefolytatni, végig kellene gondolni minden válsághelyzetet, ami előfordulhat és legalább egy irányt kellene meghatározni, ami ilyenkor követendő. A beugró ökölvívók szerepeltetése pl. egy követhető módszer, az ő személyüket azonban már a torna kezdete előtt szükséges lenne bejelenteni, és fontos lenne figyelni rá, hogy ők is a súlycsoport élvonalából kerüljenek ki (a ranglisták pl. iránymutatóak lehetnek), ne pedig rögtönzéseken alapuljon a személyük. Persze, senkitől nem lehet elvárni, hogy tűkön ülve két évig ne csináljon semmit és várja, hogy hátha valaki helyett be kell ugrani, de ez a probléma nem tűnik kezelhetetlennek.

A pontozás, a mérkőzésvezetés általában minden ökölvívó mérkőzésen sarkalatos kérdés, éppen ezért egy ilyen fokozott érdeklődéssel figyelt versengésnél kiemelt figyelmet kellene fordítani az erre kijelölt személyek teljes semlegességére. Ez soha nem egyszerű kérdés, mivel a pontozók, és a mérkőzésvezetők is csak emberből vannak, de legalább erőfeszítéseket szükséges lenne tenni ennek érdekében.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban egy ilyen versenysorozat esetén fontos lenne komolyabban venni az egyenlő bánásmód elvét, gondolhatunk itt a mérkőzések helyszíneire, a Johnson és Green esetén látott pontöröklés, vagyis nem öröklés esetére, illetve arra az egészen elképesztő, általam egyszerűen „Andre Ward szabálynak” keresztelt rendelkezésre, amit a szervezők Andre Dirrell kiesése után hoztak. Az ilyen eljárások azt az érzetet keltik a rajongókban, hogy egy-egy ökölvívót a rendezők kiemelten kezelnek, innentől pedig az egész torna megítélése negatívba fordulhat. Ezzel természetesen nem Andre Wardot szeretném lehúzni, hiszen meggyőződésem, hogy az észrevehető támogatások nélkül is megnyerte volna a tornát, de az orwelli „egyenlőbb az egyenlők között” elvet egy nagyszabású sporteseménytől a lehető legtávolabb kellene tartani.

Baranyai Gergely, Greg
2012. január 19.

 


Oszd meg, tedd a kedvencek közé!

Hozzászólok:

login: jelszó: » regisztráció

Nagyon jó cikk, és egyet is értek mindenben. Amennyire fel voltam tüzelve az elején, annyira elment a kedvem a super six követésétől... ha volt egy mérkőzés, akkor megnéztem utólag, és ennyi. Sokkal jobban és jobbnak indult, mint ami kikerekedett belőle. Remélem, hogy találnak egy másik erős súlycsoportot a 6 legjobb bunyóssal, plusz ~4 beugróval, aztán lehet itt még ebből valami. A 4 beugró megkűzdhetne egymással, a két legjobb a prioritásos bunyósok, ők a megszerzett 2 vagy 3 pontjukkal szállnának be, amennyiben valaki kiesik. Esetleg kapnak plusz egy mérkőzést is, amennyiben a kiesett már két mérkőzést megvívott.

» Beast_Pete   válasz erre
    2012-01-28 16:20:14

@Chiro: Legyen szerencséd velük!

» ogreface   válasz erre
    2012-01-28 11:50:46

@ogreface: Bírom az ilyen hangyás csajokat.

    2012-01-27 20:27:28

@D-guy: Én is így emlékszem,hogy Abraham első meccse után nagy esélyesként lépett elő! Míg a leírt inkább Froch volt...ahhoz képest jól teljesített. Amugy Abrahamot én sem tartom kirívónak, akkor már inkább Taylort hagytam volna ki....mivel ő azért egy KO-s vereséggel érkezett a tornára...és éppen az egyik résztvevőtől!
Ja és Green pedig már a kezdés előtt tartalék ember volt! Aki persze valóban gyenge választás.
Szerintem a lebonyolítást sokban egyszerűsítette volna ha 8-an indulnak és egyenes kieséses rendszerben! Akkor nincs vita és nem kell beugró sem,meg bonyolult szabályrendszer és ekkor a döntőben tényleg a két veretlen bokszoló kerül! A kezdő párosításokat pedig nyílvános sorsolással eldönteni! Meccsek pedig egyértelműen semleges pályán,semleges bírókkal!
Akár 3 gálán lemehetett volna az egész, negyeddöntő, elődöntő és a döntő egy-egy külön gálán!

» Antuofermo   válasz erre
    2012-01-27 09:46:16

@pipee: Például ezek voltak azok: http://youtu.be/Xgmwi5kW9SA

» ogreface   válasz erre
    2012-01-26 20:47:14

"amiket a közvetítő TV társaság legnagyobb örömére Froch felesége gyakorta oda-odasúgott szíve választottjának…"

Mik voltak azok? Most komolyan szeretném tudni!

    2012-01-26 19:34:05

Szép összefoglaló, gratulálok!
Ez a torna egy remek ötlet volt, sajnos maga a lebonyolítás viszont annál silányabb. Remélem, hogy tanulva a hibákból, azokat kizárva és kijavítva, maximálisan felkészülve, láthatunk még ilyen rendezvény sorozatot más súlycsoportokban is.

» ogreface   válasz erre
    2012-01-26 14:48:36

Remek olvasmány, köszönet érte!

» cherokee20   válasz erre
    2012-01-26 14:35:44

Jó a cikk, de én nem értem Abraham ekézését így utólag, hiszen aki látta a világbajnoki meccseit (IBF, én mindet megnéztem, hátha elverik) az világosan tudhatta, hogy ennek az embernek semmi köze a klasszikus ökölvíváshoz, olyan parasztlengőket üt, amiért még a kocsmában is megszólnák...

    2012-01-26 13:29:38

Jó cikk.
A szememben a leggázabb amúgy az volt, hogy Ward megkapta a le nem játszott Dirrell meccs pontjait, mert bár jelentősége végül nem volt, de ez egyértelműen részrehajlás volt, ezzel teljesen egyet értek.
A résztvevők és Bute szerepeltetése kapcsán meg annyit tennék hozzá, hogy elvileg tök jogos követelés, hogyha superakárhány, akkor tényleg az elit legyen benne. Viszont párhuzamba hozni egy egyszeri HBO-Showtime megállapodást egy Lewis-Tyson megafight esetében és egy közel 3 éves középsúlyú torna során való folyamatos együttműködést az lehet, hogy túlzás. Mármint üzleti szempontból. Végülis ez a két TV társaság riválisa egymásnak.
Ok, Tysonék esetében lehetett tudni, hogy tuti kasszasiker lesz és csak rövid ideig kell egymás szekerét tolni (ez ilyenkor inkább a kisebbnek, tehát a Showtime-nak kedvezőbb felállás), tehát abban az esetben még megérte.
De egy hosszú tornán már nem hiszem. Én persze örülnék neki, ha mi rajongók járnánk jól, de ez üzletileg egyszerűen nem indokolt (felhozod a konkurensed) és ezért nem reális, tehát nem elvárható.
Sajnos a profitmaximalizálást semmi nem írja felül, még a szakmaiság sem, hozzáteszem nagy kár.
Minden profisport a profitmaximalizálásról szól, amit a szakmai érték fel tud erősíteni, de nem határozza meg perdöntően.
A "hazapontozás" ellen meg azt kéne talán, hogy legyenek előre kiválasztott elismert bírói és mérkőzésvezetői kör, akik közül adott meccsek előtt sorsolással dőlne el, hogy ki vesz részt. Ezzel persze kizárni nem, de csökkenteni lehetne a kenések és hazapontozások mértékét és a hazai pálya is inkább a hazai versenyzőért szurkolói kör nagyságát jelentené inkább, mintsem az összes tényezőét együttvéve.
Nem mindegy, hogy idegenbe menni csak azt jelenti, hogy az ellenfelem nevét skandálják vagy hogy csak úgy nyerhetek, ha merevre ütöm (és a biztonság kedvéért a bírókat és a pontozókat is vele együtt).

» kiscapa   válasz erre
    2012-01-26 12:49:13

Nagyon jó cikk, köszi az összegzést. Egy ponton vitatkoznék: Abraham indulása / indítása maximálisan érthető volt, sőt, én emlékszem, hogy a torna egyik legfőbb esélyesének tartották soha a Taylor elleni indulás után, mikor Kessler kikapott Wardtól. A "leírt" bunyósok Froch és Dirrel voltak akkoriban.

    2012-01-26 12:47:36

Nagyon jó cikk! Gratula Greg!

    2012-01-26 12:01:58
Ugrás az oldal tetejére