Minden idők legnagyobb kiütései - 1. rész

Egy ütéssel végezni az ellenféllel, egyetlen pontos ütés, mely véget vet az összecsapásnak. Nem szükségeltetnek hozzá különlegesség képességek, gyakran elég a szerencse, egy apró hiba az ellenféltől, egy szemfüles találat. Legyen lucky punch vagy előre kitervelt, hidegvérű, pályafutásokat tettek tönkre vagy emeltek a magasba és durva, nyers mivoltuk ellenére is a boksztörténelem felejthetetlen pillanatait tisztelhetjük bennük. Mostani válogatásunkban a legemlékezetesebb kiütéseket mutatjuk be, klasszikus, egy ütéssel véghezvitt kiütéseket a legnagyobbaktól.

Sergio Martinez vs. Paul Williams

Az év kiütése a nem is olyan távoli 2010-ből, Atlantic Cityben november 20-án azon tűnődhettünk, hogy Erdei Zsolt az Onyango ellen mutatott teljesítményével mit is akar az Egyesült Államokban, a főmérkőzés szerencsére kárpótolt bennünket. Az agg korára hírnevet szerző Martinez nem volt toronymagas esélyes, sőt a szakértők inkább még Williams sikere mellett tették le a voksukat kettejük visszavágóján, még akkor is, ha az első meccsen is Martinez kezét kellett volna a magasba emelni. Martinez most nem hagyta a bírókra a döntést, a második menetben pontot tett az i-re, pontosabban balhorgot Williams fejére. A két balkezes szinte egyszerre indította útnak balhorgát, de Martinez nyert rövid és erőteljesebb ütésével, Williams pedig már álltában álomba szenderült és tehetetlenül hasalt el a padló. Maravilla azóta a leglátványosabb és legkeresettebb bokszolók közé emelkedett, nehéz megmondani, hogy ki jelenthetne rá komolyabb fenyegetést.




Mike Weaver vs. John Tate
 
Miután Ali feladta címét, a dél-afrikai Gerrie Coetzee és John Tate bokszolhatott a WBA nehézsúlyú trónjáért. A mérkőzést 1979. október 20-án az Apartheid sújtotta Dél-Afrikában rendezték és 86 ezer nem feltétlenül Tate-nek szurkoló néző láthatta, amint 15 menet után az amerikai megérdemelten viszi haza az övet. Tate-t persze hevesen támadták a jogvédők, élükön Jesse Jacksonnal, hogy elvállalta az összecsapást, ő viszont csak annyit mondott: „Nem Jackson fizeti a számláimat.” Az egykori remek olimpikon és fiatalon elhunyt Tate 1980. március 31-én első ízben tette kockára nehézsúlyú címét honfitársa Mike Weaver ellenében. Weaver erős és nagyütő volt, és bár remek meccset vívott Larry Holmesszal, de csak egy felhozóember volt, aki Ali és Norton edzésein segédkezett. A jóval magasabb Big John mindvégig irányította a találkozót, így tíz felvonás után Weaver egyetlen esélye a kiütés maradt. Az utolsó menetekre Tate kezdett elkészülni erejével és csak arra figyelt, hogy valahogy kihúzza az utolsó gongszóig. Egyre többet került a kötelekhez, egyre többet kapaszkodott. Ez lett a veszte: az egyik fogás során becsúszott Weaver balhorga. Negyven másodperccel a vége előtt Tate lassított felvételként arccal előre terült el a padlón, jó percig feküdt öntudatlanul. Az édesdedként a padlón fekvő Tate képe bejárta a világsajtót, Weaver pedig elment Dél-Afrikába és kiütötte Gerrie Coetzee-t is, akit azelőtt se amatőrként, se profiként nem tudtak padlóra küldeni.
 



Floyd Patterson vs. Ingemar Johansson
 
Vitathatatlan nehézsúlyú bajnok, a legfiatalabb nehézsúlyú világbajnok, az első, aki visszaszerezte világbajnoki címét, az első olimpiai bajnok, aki nehézsúlyú világbajnok lett a profik között. A D’Amato tanítvány 1959. június 26-án toronymagas esélyesként várta legújabb kihívóját, a svéd Ingemar Johanssont. A Yankee stadionjában talán még sokan emlékeztek 1936 nyarára, Schmeling és Louis legendás párharcára, de senki sem gondolhatta komolyan, hogy az európai hasonló meglepetésre lehet képes, mint amivel Schmeling lepte meg a világot. A svéd sokak szerint nem vette komolyan az edzéseket, 5:1 arányban az esélytelenek nyugalmával várta a találkozót. Pattersonra végül hétszer számoltak a harmadik menetben, mielőtt a bíró véget vetett a küzdelemnek. A szakértők szerint túl lágy és a gyilkos ösztönt nélkülöző amerikai bosszút esküdött és egy évvel később minden idők egyik legemlékezetesebb ütésével végezte ki Johanssont. Patterson tanult hibájából és ezúttal nem hagyta kibontakozni a kontrabunyós ellenfelét, fejre és testre mért balhorgaival semlegesítette a világbajnok rettegett jobb kezét. Az ötödik menet elején egy hosszú balhorog telibe találta a svédet, de esés közben meg tudta fogni a kötelet és kilencre valahogy feltápászkodott. Johanssonra pályafutása során először számoltak. A svéd többet már nem tisztult ki az ütéstől és Patterson a névjegyének számító balhoroggal ismét telibe találta Johanssot, sokkal erősebben, mint az előbb. Thor kalapácsa öntudatlanul csapódott a padlóba, vérző szájjal, rángatózó bal lábbal számolja ki a bíró a világbajnokot. Legalább öt percig feküdt a padlón, mielőtt leültették volna az egyik székre és negyedóra elteltével még mindig kábultan meredt maga elé. Ez sem tántorította el, hogy ismét megküzdjön Pattersonnal és bár kis híján lemásolta az első mérkőzést, végül ismét fejet kellett hajtania Patterson nagyobb tudása előtt.
 



Bob Foster vs. Dick Tiger
 
A nigériai származású Tiger 1968. május 24-én Bob Foster ellen tette kockára félnehézsúlyú WBA és WBC címeit. A hórihorgas Foster balhorga legalább annyira rettegett volt, mint Pattersoné és Bob ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. A negyedik menetben Foster a ring közepén kapta el a címvédőt, aki homokzsákként puffant a hátsójára majd a hátára. Bár kétségbeesetten kérdezte, hogy mi történt, legfeljebb a bíró ujjait láthatta maga előtt, hogy azok mi célt szolgáltak, valószínűleg nem volt rálátása. A kiütés révén a Ring az év menetének választotta ezt a három percet, Foster pedig még tizennégy alkalommal védte meg félnehézsúlyú címét és Ezzard Charles és Archie Moore mögött mind a mai napig a harmadik legjobb félnehézsúlyúnak és az egyik legjobb ütőnek tartják a szakértők. Magassága miatt nehézsúlyban is kipróbálta magát, de sem Frazier, sem Ali ellen nem tudott maradandót alkotni.


 

Sugar Ray Robinson vs. Gene Fullmer
 
Patterson után egy újabb mesteri bosszú egy másik legendától, ezúttal Sugar Ray Robinsontól. 1957 januárjában 15 menetben veszített Fullmer ellen, de májusban ismét farkasszemet néztek. Sokat dulakodtak és Fullmer ezúttal is az erejével próbálta sakkban tartani, de Robinson állta a sarat és próbálta kimozogni nehézkes ellenfelét. Az ötödik menetben pár testütés után Fullmer fedezéke egyre lejjebb csúszott, majd Robinson egy tanítani való balhoroggal lepte meg a támadni készülő ellenfelét. Az állán telibe talált Fullmer szédelegve esik hátra, feltérdel, de képtelen felállni, nagyobb biztonságban van, ha vízszintesben marad. Robinson minden idők legjobbja vagy sem, Fullmer felett bevitt találata minden idők egyik leglátványosabb balhorga. Később még kétszer találkoztak, de Robinson már nem tudta legyőzni.


 

Mike Tyson vs. Trevor Berbick
 
1986. november 22-én Tyson mindössze 20 éves volt mikor összecsapott a megboldogult Berbickkel. Bár a fiatal amerikai csak kihívó volt, a bukmékerek 3:1 arányban már őt látták favoritnak és Tyson nem is okozott csalódást. Pedig Berbick nem volt akárki, a cikkben is említett Tate-t legyőzte, ahogy Greg Page-t vagy Pinklon Thomast és a kései Muhammad Alit is és nem utolsó sorban a WBC világbajnoka. Tyson azonban egy új korszak hírnöke volt és egyedi belharcával két menet alatt lebombázta a jamaikait. Később elmondta, hogy Alin akart bosszút állni, szerinte Trevornak nem volt joga ahhoz, hogy ezt tegye a korábbi legendával, aki csak árnyéka volt önmagának, mikor utoljára húzott kesztyűt Berbick ellen. Az első menetben még megmentette a gongszó, a második viszont kétszer is számoltak a jamaikaira, az elsőt még túlélte, de egy újabb, rövid balhorog véget vetett a küzdelemnek. Berbick kétszer esett vissza és járta el nem mindennapi törzsi táncát, mielőtt Mills Lane kezei közt nyert megnyugvást és biztos támaszt. A vezetőbíró pedig kihirdeti az ifjú bajnok TKO győzelmét, „új korszak kezdődött” – mondta a tv-kommentátor Barry Tompkins a találkozó után. Tyson minden idők legfiatalabb nehézsúlyú világbajnoka lett és valószínűleg az is marad még jó ideig. „Ez a rekord az örökkévalóságnak szól, senki sem fogja megdönteni.” – nyilatkozta a mérkőzés után.




Thomas Hearns vs. Robert Duran
 
1984. június 15-én Las Vegasban minden idők legjobbjai közül kettő egymásnak adott randevút és bár csak a nagyváltósúlyba érkezett detroiti WBC címe volt került terítékre, miután Durant megfosztották WBA övétől, a címek érdekelték a legkevésbé a nagyérdeműt és a szakértőket. Duran volt akkoriban az egyetlen, aki végig tudta bokszolni a teljes távot a bajnok Hagler ellen. Ez négy évvel később csak Leonardnak sikerült. Hearns pedig már a középsúly és Hagler felé kacsingatott és próbálta kicsit rendbe rakni Leonard ellen megtépázott renoméját. Duran legyőzte Leonardot és éppen csak veszített Hagler ellen, remek alkalom Hearnsnek, hogy egy meggyőző sikerrel válaszoljon két honfitársának. Duran képes végigbokszolni a távot, de Hearns sokkal nagyobb ütő Haglernél. Duran egykoron nagyütő volt könnyűsúlyban, de nagyváltóban már nem számított a legjobbak közé, de remekül mozgatta a fejét és nagyon nehéz volt eltalálni. Hearns egy hórihorgas boxer-puncher, bárkit ki tudott ütni, de legalább olyan jó bokszoló is volt, mint verekedő. A kérdés nem az volt, hogy Hearns mikor talál, hanem, hogy Duran hogy bírja majd őket. A tét Hagler volt, de csak Hearnsnek. Már az első menetben tisztán látszott, hogy nincsenek egy súlycsoportban, Hearns hosszú és gyors kezeire, erős ütéseire nem érkezett válasz. Durant még sosem ütötték ki a találkozó előtt, de már az első menetben szembesülnie kellett vele, hogy nem fog sokáig tartani az ütközet. A két számolás ellenére viszonylag frissen kezdte a második felvonást, de néhány szurkáláson többre nem futotta erejéből és a tempót egyre fokozó Hitman pillanatok alatt szétszedte rázúdítva teljes ütésrepertoárját. Felütések, horgok, testre-fejre, folyamatosan tolta a kötelek felé, a pókkezű amerikai levegőhöz sem hagyta jutni a panamait, aki esetlenül bámult bele a mindent eldöntő találatba, abba a rövid és szinte láthatatlan jobbhorogba, mely után a Kőkezű arccal előre fejezte be az egyenlőtlen küzdelmet. A pontos találat akkorát csattant Duran állán, hogy szinte visszhangzott a nagyvilágban, valószínűleg ez volt minden idők legpusztítóbb kiütése. Durant azelőtt még megfogni sem tudták, most kiterítve feküdt a Kobra lábai előtt. Hearns megkapta jutalmát, de Hagler három menetben végzett vele, Duran pedig később középsúlyban is címet szerzett Iran Barkley ellen. Barkley pedig éppen Hearnst győzte le pár hónappal korábban.
 



Hasim Rahman vs Lennox Lewis
 
2001 áprilisában Lennox Lewis uralta a nehézsúlyt, de gondolatai Hollywoodban jártak. Az Ocean 11-ben elvállalt cameo szerepe miatt nem igazán törődött a felkészüléssel, legalábbis ezt pletykálták. Mindenesetre senki nem gondolta, hogy problémája akadhat egy Hasim Rahman nevezetű kihívóval, akit korábban Tua és Maskaev is keményen kiütött, utóbbi egyenesen a ringből. A fogadóirodák 20:1 arányban Lewist favorizálják, mint egy mai Klitschko vs. „akárki” kihívó. Dél-Afrikában meleg volt, Lewisnak nem is sikerült akklimatizálódnia, kényelmetlenül mozgott a ringben. Rahman viszont bátran válaszolgatott és próbált kezdeményezni. Olyannyira, hogy az ötödikben pár veszélytelennek látszó balegyenessel a kötelekhez terelte a világbajnokot. Lewis azonban csak mosolygott a kihívó próbálkozásán és leengedett kézzel, kicsit kifordulva próbált ismét pozícióba kerülni. Egy pillanat múlva viszont arcára fagyott mosoly, egy ijesztés után Rahman jobbkézzel állon, arcon vágja a könnyelmű Lewist, aki hatalmas sebességgel csapódik a padlóra. Sok minden járhatott az agyában, de valószínűleg a személyazonosságát vagy pontos koordinátáit illető kérdésekre sem tudott volna hellyel-közel elfogadható válaszokat adni, Van de Wiele vezetőbíró ki is számolta. Lewis persze nemes bosszút állt, de ez már egy másik történet. A kiütés a Tyson vs. Douglas óta a legnagyobb meglepetést okozta nehézsúlyban.

 


Antonio Tarver vs Roy Jones Jr. II.
 
A nem is olyan régmúlt legtehetségesebb bokszolója, Roy Jones pályafutása, korszaka valószínűleg akkor ért véget mikor 2002 nyarán az angol Clinton Woodsot intézte el hat menetben. A pensacolai ismét bizonyította, hogy más dimenzióban bokszol, megvert mindenkit, aki számított és még megszorítani sem tudták. Érthető, hogy új kihívásokat keresett, de nagyravágyásával súlyos árat fizetett. A sikeres nehézsúlyú kirándulás után már nem volt a régi, de visszajött, hogy történelmet írjon. Nem mintha sokan emlékeztek volna Bob Fitzsimmons 1896-os rekordjára, vagy bárkit is érdekelt volna. A nyurga olimpikon Antonio Tarver veszélyes ellenfél volt, remek képességekkel, de még mindig Jones volt az esélyes, és ha megszenvedve is, de Jones hozta is a kötelezőt. Legendás reflexei és izomzata viszont megszenvedte a nehézsúlyú kitérőt, egyre több kétkedő tűnt fel uralkodásának hanyatlását megjövendölve. Ez volt az első mérkőzés, ahol egyáltalán felmerült annak a lehetősége, hogy akár vesztesként is elhagyhatja a szorítót. Nem vonult vissza, még mindig sztár és túl sokat kínáltak neki, hogy egyáltalán fontolóra vegye a távozást. Ezúttal is Jones volt a favorit, a szakértők azt várták, hogy most sokkal simábban veri majd honfitársát, hiszen mindig is remekül tudott alkalmazkodni ellenfelei stílusához és az első meccsen alaposan kiismerhette Tarvert. Jones könnyedén nyeri az első felvonást, Tarver még ütést is alig indított. A másodikban Jones éppen kombinációra készül, mikor a köteleknél a Magic Man kontra balhorga egy pillanat alatt ledönti a lábáról. Fetrengve és üveges szemmel keresi a folytatás lehetőségét, de elkerülhetetlen, hogy elszenvedje első kiütéses vereségét és megkezdje pályafutása tönkretételét. Ezután már sosem lett a régi, lábmunkájának eltűntével megalázó vereségekkel tűzdelte meg rekordját és jelenleg aprópénzért bokszol Ausztráliától Oroszországig.




Rocky Marciano vs. Jersey Joe Walcott
 
1952. szeptember 23-át írták, amikor a veretlen Rocky Marciano a nehézsúly trónjára tört, ellenfele nem akármilyen harcos, a rutinos Jersey Joe Walcott. Közel 70 mérkőzés állt a háta mögött, olyan ellenfelekkel, mint Louis vagy Ezzard Charles, és bár mindössze 37 éves volt, George Foremanig ő volt a legidősebb bokszoló, aki nehézsúlyú világbajnoki címet szerzett. Sokan bíztak a betonöklű olaszban, hatalmas rajongótáborral bírt, de Walcott volt a favorit. Így is kezdődött a találkozó, a világbajnok már a nyitó menetben padlóztatta Rockyt és megnyugtató pontelőnyt szedett össze az elkövetkező etapokban. A 13. felvonásban minden pontozónál a címvédő vezetett és Marciano meggyötört ábrázata sem arról tanúskodott, hogy megfordíthatná az összecsapást. A kihívó azonban rendületlenül ment előre, hogy valahogy bevigye a végzetes ütést. Imái meghallgattak, amikor a Suzie Q-nak becézett jobbkeze a köteleknél telibe találja Walcott állát, aki szintén megindította jobbkezét. Rockyt már csak a szele éri el, Walcott pedig térdelve kapaszkodik a kötélben. Marciano a csata hevében azért még ráver egy rövid balhorgot mozdulatlan ellenfelére, aki pár másodperc múlva öntudatlanul borul el a padlón. Akkoriban ez még belefért, néha még ma is. A kiütéssel egy legenda született, veretlenül és túl korán vonult vissza, de ennél is fájóbb, mikor 1969-ben utolsó útjára indult Des Moinesbe. A szintén Hall of Fame Walcott vezette később Ali és Liston összecsapását, igaz utána többet sehova sem hívták, hogy bíráskodjon.