A válság ideje közeledett. A Juntán állt, hogy kitör-e a forradalom, és
a Junta erősen szorongatott helyzetben volt. A pénzhiány követelőbben
jelentkezett, mint bármikor addig, s pénzhez jutni most még nehezebb lett.
A hazafiak már utolsó centjüket is odaadták, és többet nem tudtak adni.
Pályamunkáscsapatok -- szökdöső mexikói parasztok -- szűkös bérüknek
a felét hozták. De ennél még többre volt szükség. A sokévi fárasztó,
veszedelmes, idegölő munka céljához közeledett. Ütött az óra. Már-már a
forradalom javára billent a mérleg. Még egy utolsó, hősi erőfeszítés súlya
kellett volna a serpenyőbe, hogy végleg lebillenjen a győzelem oldalára.
A Junta tagjai ismerték az ő Mexikójukat. Ha egyszer kitört a forradalom,
akkor a többi már nem lesz nehéz. Az egész Diaz-gépezet összerogy, mint a
kártyavár. A határon minden készenlétben állott a felkelésre. Egy jenki
száz önkéntessel a határon állt, és várta a parancsot Alsó-Kalifornia
felszabadítására. De fegyver kellett neki. Innen egészen az Atlanti-óceánig
a Junta mindenkivel kapcsolatban állt, s mindenkinek fegyver kellett.
Kalandorok várták, szerencselovagok, banditák, elégedetlen amerikai
szakszervezeti emberek, szocialisták, anarchisták, verekedők, mexikói
menekültek, rabszolgaságból szökött peonok, Coeur d'Alene és Colorado
nyomortanyáiról való megkorbácsolt bányászok, akik csak annál hevesebben
vágyták a harcot -- az őrületesen bonyolult, modern világ vad szellemeinek
áradata és hordaléka. De fegyverre volt szükség: fegyver kellett volna és
lőszer, lőszer és fegyver -- szüntelen ezt hajtogatták.
Csak ezt a tarka, rongyos, bosszúvágyó sereget kellene átdobni a határon,
s máris javában állna a forradalom. A vámház meg az északi kikötők a
kezükre kerülnének. Diaz nem bírná feltartóztatni őket, nem merne teljes
erővel ellenük jönni, mert délről kellene védenie magát. S a tűz terjedne
tovább délen. Felkelne a nép, tartomány tartomány után jutna a kezükre.
A városok helyőrségei sorra megadnák magukat. És a forradalom diadalmas
seregei végül minden oldalról Mexikó városát fognák körül, Diaz utolsó
mentsvárát.
De pénz kellett. Türelmetlen, sürgető emberük volt elég a fegyverekhez.
Szállító is volt már, akitől a fegyvereket vásárolták volna. A Junta
azonban anyagilag alaposan kimerült, míg a forradalmat felszította. Ráment
az utolsó dollár is, az utolsó éhező hazafiból is kiszedtek minden pénzt,
s a nagy kaland még mindig csak billegtette a mérleg nyelvét. Fegyver és
lőszer! A rongyos hadsereget fel kell szerelni. De miből? Ramos elkobzott
birtokát emlegette; Arrellano a fiatalkorában elvert pénzen sajnálkozott;
May Sethby szemrehányást tett, hogy másként állnának, ha a Junta pénzével
takarékosabban bántak volna.
-- Még elgondolni is szörnyű, hogy Mexikó szabadsága rongyos pár ezer
dolláron múlhat... -- szólt Paulino Vera.
Az arcokon kétségbeesés ült. Éppen most jött a híre, hogy utolsó
reménységüket, José Amarillót, aki pénzt ígért, letartóztatták chihuahuai
birtokán, és a saját istállója falához állítva agyonlőtték.
Rivera, aki térden állva súrolt, felnézett, mocskos, szappanos víztől
csurgó kezével felemelte a súrolókefét.
-- Ötezer dollár megtenné? -- kérdezte.
Azok bámulva néztek rá. Vera bólintott, és nyelt egyet. Nem bírt szólni,
de azonnal hatalmas reménység ébredt benne.
-- Rendeljék meg a fegyvereket -- szólt Rivera, s ezután a leghosszabb
összefüggő szöveget mondta el, amit eddig hallottak tőle: -- Az idő rövid.
Három hét alatt megszerzem maguknak az ötezret. Rendben? Melegebb lesz az
idő, jobb a harcolóknak, meg hát nem is tudom hozni előbb.
Vera reménységével küszködött. Elképzelhetetlennek látszott az egész.
Már túl sok hiú remény szertefoszlását érte meg, mióta a Juntához
szegődött. Hitt is ennek a rongyos padlósúroló forradalmárnak, meg
nem is.
-- Maga nincsen észnél -- mondta neki.
-- Három hét alatt -- szólt Rivera. -- Rendeljék meg a fegyvereket.
Fölkelt, letűrte inge ujját, kabátjába bújt.
-- Rendeljék csak meg a fegyvereket -- mondta. -- Én most megyek.
A harmadik rész
A negyedik rész
Az ötödik rész
