Az utóbbi időben, mióta elment, egyre többet gondolok Joe Frazierre.
Egyszer Las Vegas-ban, a Sahara Hotelban találkoztam vele, 1988. december 1-jén. Épp előtte írtam alá a szerződést, melynek értelmében én lettem Muhammad Ali hivatalos életrajzi könyvének írója. Egy két napon át tartó felvételsorozat folyt egy dokumentumfilm elkészítéséhez (Champions Forever), amelyben Ali, Frazier, George Foreman, Ken Norton és Larry Holmes szerepelt. Én pedig azért voltam jelen, hogy interjúkat készítsek velük, amelyeket fel tudok majd használni a könyvembe.
Az első reggel az akkoriban egy felkapott grillsütő márka reklámarcaként is szereplő George Foremannel beszélgettem. George akkor már húsz hónapja benne volt a nagy visszatérésében, amit nagyjából mindenki egy rossz viccnek tartott. Még hat év telt el, míg végül kiütötte Michael Moorert, és visszanyerte a nehézsúlyú világbajnoki címet.
„Volt egy olyan időszakom, amikor eléggé barátságtalan voltam,” – mondta George. „Zaire is ebbe az időszakba tartozott. Azért mentem oda, hogy lebombázzam Alit, és annak a gondolata, hogy pontosan ezt fogom tenni, egy cseppet sem hatott meg. A meccs után egy ideig elkeseredett voltam. Volt mindenféle kifogásom. A ring kötelek túl lazák voltak. A bíró túl gyorsan számolt. A tréningeken felszakadtam, és ez keresztbe törte a felkészülésemet. Be voltam gyógyszerezve. Azt kellett volna mondanom, hogy a jobb bunyós győzött, de még sosem győztek le azelőtt, és nem tudtam, hogyan kell veszíteni. Ezerszer lejátszottam azt a meccset a fejemben. Aztán végül rájöttem, hogy egy nagy bajnoktól kaptam ki, talán minden idők legnagyobbjától. Most már büszke vagyok rá, hogy az Ali-legenda része lehetek. Ha az emberek időről időre együtt emlegetik a nevemet az övével, az már elég nekem. Remélem, hogy Muhammad szeret engem, mert én szeretem őt. Nagyon szeretem őt.”
Ezután Ken Nortonnal ültem le beszélgetni, aki egy nagyon szívszorító emléket mesélt el.
„Amikor a leginkább szükségem volt rá,” – emlékezett vissza Norton, „Ali ott volt mellettem. 1986-ban egy nagyon csúnya autóbalesetem volt. Eszméletlen voltam, nem is tudom, milyen hosszú ideig. A jobb oldalam lebénult, a koponyám is összetört, eltört az egyik lábam és az állkapcsom is. Az orvosok azt mondták, lehet, hogy soha többé nem tudok újra járni. Egy ideig azt hitték, hogy talán még beszélni sem fogok tudni már soha. Nem sok mindenre emlékszem a kórházban töltött első néhány hónapból. De arra igen, hogy a baleset után Ali az elsők között látogatott meg. Akkor azon a ponton voltam, hogy még abban sem voltam biztos, hogy akarok-e egyáltalán élni, vagy inkább meghalnék. Ennyire végletesen össze voltam törve. Amint mondtam, sok mindenre nem emlékszem. De arra igen, hogy felnéztem, és ez az őrült fazon ott állt az ágyam mellett. Ali volt az, és bűvészmutatványokat csinált nekem. Csinált zsebkendő libbentéssel eltűntetést, aztán elkezdett lebegni. Azt mondtam magamnak, ha még egy ilyen szörnyű trükköt bemutat, máris elég jól fogom érezni magam ahhoz, hogy szétrúgjam a seggét. De Ali ott volt, és az ott léte segített nekem. Szóval nem szeretném, hogy úgy emlékezzenek rám, mint az az ember, aki eltörte Muhammad Ali állkapcsát. Azt szeretném, ha úgy emlékeznének rám, mint az az ember, aki három szoros, kiélezett mérkőzést vívott Alival, és aztán a barátja lett, amikor a háború véget ért.”
Larry Holmes pénzért tartotta a markát a szavakért cserébe, ezért a beszélgetésünk rövid lett: „Büszke vagyok, hogy a szakmát Ali mellett tanulhattam ki.” – mondta Larry. „Büszkébb vagyok arra, hogy sparringolhattam vele, amikor még fiatal volt, mint arra, hogy megvertem, amikor már öreg.” Ezzel vége is lett a beszélgetésünknek.
Már csak Joe maradt hátra.
Frazier azonban nem akart beszélni velem, mert én „Ali embere” voltam. Aztán a második napon, a filmezés utáni esti partin mégis megtalált. Ivott. És aztán kibújt a szög a zsákból:
„Gyűlölöm Alit. Istennek talán nem tetszik, hogy így beszélek róla, de így érzek a szívemben. Az első két mérkőzésünkkor fehér emberré akart változtatni. Aztán niggerré akart változtatni. Te mit éreznél, ha a gyerekeid sírva jöttek volna haza az iskolából, mert mindenki gorillának nevezte az apjukat? Isten teremt minket olyanná, amilyenek vagyunk. Õ teremti azt is, ahogy beszélünk és ahogy kinézünk. És én azt érzem, hogy újra harcolni akarok ezzel az Alival, Clay-jel, vagy bármi is legyen a neve, már holnap. Húsz éve már, hogy Alival bunyóztam, és még most is ugyanazt érzem: szét akarom tépni őt apró darabokra, és vissza akarom küldeni Jézushoz.”
Joe észrevette, hogy minden egyes szavát leírom. Ez volt az üzenete, és azt akarta, hogy az egész világ hallja.
„Sohasem kértem szívességet tőle, és ő sem kért soha tőlem. Elkapott Manilában, ő nyert. De rosszabb állapotban küldtem haza, mint amilyenben jött. Nézz rá most! Csúnyán szét van esve. Én is tudom, te is tudod. Mindenki tudja, de senki sem meri kimondani. Mindig kifigurázott engem. Én voltam a fajankó, én voltam, akit folyton fejbe vernek. Mondd meg nekem, melyikünk beszél nehezebben, ő vagy én? Már beszélni sem tud, és még mindig hangoskodni akar. Még mindig azt akarja, hogy úgy gondold, ő a legnagyobb, pedig nem az. Nem érdekel, hogy a világ miképp látja őt. Én másképp látom, és én jobban ismerem őt, mint bárki más. Manila többé már nem számít. Neki már vége, és én még mindig itt vagyok.”
Huszonegy hónappal később, mikor befejeztem Ali életrajzát, elutaztam Muhammad otthonába, a michigani Berrian Springsbe. Lonnie Ali (Muhammad felesége), Howard Bingham (Ali régi barátja és fotósa) és én egy hetet töltöttünk azzal, hogy a teljes kéziratot hangosan felolvastuk. Úgy állapodtunk meg, hogy nem cenzúrázunk. A felolvasás a tényszerű pontosság végett volt fontos.
Frazier szavait épp Lonnie olvasta fel hangosan. Egy pillanatig mindenki elnémult. „Hallottad ezt, Muhammad?” – kérdezte Lonnie.
Ali bólintott.
„És mit szólsz hozzá, hogy emberek százezrei fogják ezeket a sorokat olvasni?”
„Ha ezt mondta, ezt mondta.” – válaszolta Muhammad.
Ali gondolataival zárult a könyv ezen fejezete.
„Sajnálom, hogy Joe Frazier gyűlöl engem. Sajnálom, hogy megbántottam. Joe Frazier jó ember. Nem tudtam volna mindazt elérni nélküle, amit elértem, és ő sem tudta volna nélkülem. Ha Isten valaha egy szent háborúba küldene engem, szeretném, ha Joe Frazier az oldalamon harcolna.”
Az utolsó közös napunkon Muhammad, Lonnie, Howard és én aláírtunk egy pár bokszkesztyűt az együtt töltött napok emlékére. Az egyik kesztyűt én vittem haza, a másikat Howard.
A következő tavaszon egy ünnepélyes gálaesten jelentem meg Philadelphiában, amelyet Ali és Frazier legendás első háborújának huszadik évfordulója alkalmából rendeztek meg. Ez Joe éjszakája volt. Azt a mérkőzést ő nyerte. De a gyűlölete mindenre kiterjedt, aminek köze volt Alihoz. Az este folyamán Howard azt tanácsolta, hogy álljak össze Muhammaddal és Joe-val egy közös fotóra. Én álltam középen. Joe átkarolta a derekamat, mintha ezer éves barátságunkat fejezné ki vele. Aztán, amint Howard elkattintotta a fényképezőjét, Joe az egyik ujját erősen benyomta a bordáim alá. Pokolian fájt. Megpróbáltam elnyomni onnan a kezét, de próbáld csak meg arrébb tolni Joe Frazier kezét! Amikor Joe úgy érezte, hogy elég fájdalmat okozott, rám vigyorgott és elsétált onnan.
Ali életrajza (Muhammad Ali: His Life and Times) 1991 júniusában jelent meg. Joe úgy érezte, hogy meglehetősen jó színben tűntettem fel őt benne. Az elkövetkező években, bármikor is keresztezték egymást az útjaink, mindig kedves és barátságos volt velem. Az idők során rituálissá váló köszöntéssel üdvözöltük egymást:
„Hé, hogy van az én zsidó barátom?” – kérdezte tőlem mosolyogva.
Én pedig mosolyogva kérdeztem vissza: „Hé, hogy van az én baptista barátom?”
Aztán jött 2005. január hetedike. Joe-val az otthonomban voltunk, és jégkrémet ettünk a konyhában. Három bokszkesztyű lógott a falamon. Az első kettőt Billy Costello viselte a Saoul Mamby ellen megvívott győztes világbajnoki mérkőzésén. Az a meccs nagyon különleges számomra, mert az első bokszról írt könyvem (The Black Lights) alappillére volt. A harmadik kesztyűn a következő aláírások voltak:
Muhammad Ali
Lonnie Ali
Howard L. Bingham
Thomas Hauser
9/10-9/17/90
Joe a kesztyű felől érdeklődött. Elmeséltem a történetét. Aztán mondott valamit, amivel igencsak meglepett.
„Emlékszel, amikor belemartam az oldaladba?”
„Emlékszem.” – válaszoltam komoran.
„Nagyon sajnálom. Bocsáss meg érte!”
Hát ő volt Joe Frazier. Emlékezett minden fájdalomra, amit bárki valaha is okozott neki. Az Ali által elszenvedett fájdalmat, mint összetört pohár üvegszilánkjait hordozta a gyomrában egész életében.
De Joe azokra a fájdalmakra is emlékezett, amelyet ő okozott másoknak. És ha úgy érezte, hogy rosszul cselekedett, idővel megpróbálta jóvátenni a hibáit.
Ma már négy bokszkesztyű lóg a konyhám falán. A negyediken a következő írás olvasható:
Tomnak,
a Barátomnak.
Joe Frazier
Cikk forrása: Thomas Hauser: Straight Writes and Jabs, An Inside Look at Another Year in Boxing (2013)
Fordította: Pradarics Tamás (IMiKeT)
