Amikor Törpapa beszél: a bunyós figyel

1989 januárja volt, és a bokszmenedzser Rock Newmannak szüksége volt egy edzőre az imént szerződtetett nehézsúlyú Riddick Bowe-hoz. Eddie Futch, a halk szavú, nagy tudású ember, aki olyan bajnokokat edzett, mint Don Jordan, „Smokin” Joe Frazier, Ken Norton, Larry Holmes, Alexis Arguello vagy Michael Spinks. Futch még akkor tett élénk benyomást Newmanre, amikor Newman a félnehézsúlyú bajnok Dwight Braxtont (később Dwight Muhammad Qawi)-t menedzselte.

- 1983 márciusában Futch volt Michael Spinks edzője, amikor Spinks és Dwight egy félnehézsúlyú címegyesítő mérkőzést vívott – mondta Newman. – Ez olyan szoros volt, és ekkor láttam, hogy egy stratégia annyit tesz az ellenfél legyőzéséhez, mint maga a harcos.

Futch terve egyszerű volt a viadalra. Braxtonnak az volt a szokása, hogy az ellenfelet csalogatja, jobb kezesre ingerli azzal, hogy a bal kezét leejti.

Amint a férfi eldobja a jobbost – magyarázza Futch – Braxton a válla mögé bújik, gördül az ütéssel, a válla veszi fel a jobbost, és a jobbjával visszalő.

De nem Spinks ellen. Mint Newman felidézte: - Továbbra is arra vártam, hogy Spinks dobja el a jobbost.

Így tett Braxton is. De Futch arra utasította Spinkset, hogy a bal kezét használja – jab és horgok -, és soha ne dobja a jobbost, amíg Braxton meg nem tette. A közvélemény által várt verekedés soha nem valósult meg, mivel Spinks a bunyóban stratégia győzelmet aratott.

- Utána mindenki azt mondta: - Braxton nem sokat csinált – emlékezett Futch. – Persze, de ez azért volt, mert Spinks nem hagyta, hogy sokat csináljon.

Newman biztos volt benne, hogy csak Futch lehet az az ember, aki Bowe-al dolgozva megújítja a nehézsúlyú bokszolója hírnevét. Bowe-t amatőrként széles körben közömbösnek tekintették, elsősorban azért a passzív ellenállásért, amelyet Lennox Lewis ellen fejtett ki az 1988 évi dél koreai, Szöuli nyári olimpián a szupernehézsúlyúak döntőjében. Amikor a küzdelem elvesztése után profinak állt, a bunyóst megvetően „Riddick-ulous”-nak hívták. De Bowe-t ez se nagyon érdekelte. Newman ragaszkodott ahhoz, hogy Bowe komoly sérülésekkel küszködött az olimpián, és félre ismerték. Newman úgy látta, hogy Futch először nem osztotta ezt a nézetét.

- A Bowe-ról szóló jelentések többé-kevésbé negatívak voltak – mondta Futch. – A 88-as olimpia után megkérdőjelezték a szívét. Az általam kapott információk alapján elmondtam Rocknak, hogy nem.(vállalom).

Newman, az egykori autókereskedő mindig belement a nehéz eladásokba, úgyhogy rávette Futch-ot, hogy maga értékelje személyesen a Brooklynból származó Bowe-t.
- Sose mondtam el Bowe-nak, hogy Eddie csak egy pillantást vet rá – meséli Newman. – Eddie azt kérte tőlem, hogy ne szóljak. Meg akarta tudni, hogy Bowe mit fog tenni egyedül.

1989 februárjában Bowe Renóba repült, ahol Futch a félnehézsúlyú címvédő Virgil Hillel dolgozott. Futch első benyomásai Bowe-ról kedvezőek voltak.
- Próbára tettem egy gyakorlattal. Mondtam neki, hogy szeretném ha ütne egy jab-et testre, én meg megmutatom,  hogy hogyan lehet kivédeni – mondta Futch.- Valójában csak egy módszer volt, hogy teszteljem a harcos reflexeit. Bowe reflexei pedig lenyűgözőek voltak.
Később Futch leült és elbeszélgetett Bowe-al.
- Amikor beszéltem vele – emlékezett vissza Futch -, rájöttem, hogy mivel nagydarab fickó – 196 magas és 105 kiló -, az emberek azt feltételezték, hogy férfi. De láttam rajta, hogy még mindig tinédzser, bár 20 vagy 21 éves. Olyan vidám tinédzser, aki Muhammad Alinak akarta láttatni magát, amikor ténylegesen még Riddick Bowe-t kereste. Ekkoriban még kissé lebegett. Nem a földön járt. Nem azért mert rossz gyerek volt, csak arra volt szüksége, hogy valaki irányítsa és egy egyenes pályára állítsa. Sok-sok éve már nem ismert egy apa figurát.

Bowe kezdte egy olyan szerető becenévvel „Törpapának” hívni Futch-ot a rajzfilm karakter után, ami aztán ráragadt.
- A szombati rajzfilmekben Törpapa egy kicsi, csendes, és nagyon hozzáértő ember – mondta Bowe. – A válság idején is nyugodt, hűvös, és összeszedett volt. Ezek voltak Mr. Futch jellemzői.

Egy napon Renóban Futch azt mondta Bowe-nak, hogy el kell mennie a városból, és azt szeretné, ha Bowe önállóan folytatná az edzéseket.
- Nem volt szándékomban elmenni. Csak azt szerettem volna látni, hogy betartja-e az utasításokat – magyarázza Futch. – Másnap reggel havazott, hideg volt, és elhajtottam azon az útvonalon, amelyen Bowe-nak kellett volna futnia.
Bowe ott volt, és a fagyos időjárás ellenére is kötelességtudóan teljesítette a hat mérföldes távot.
- A futás végén Törpapa ott várakozott a dzsipjében – mondja Bowe. – Jégcsapok lógtak a fejemen, és egy kis mosoly ült ki az arcára.
- Ekkor – mondta Futch –, mondtam magamnak: - Ez a gyerek OK. Érdemes időt szánnod rá.

Eddie Futch élete nagy részében harcosok oktatására szentelte az idejét. De az ökölvíváshoz vezető út kacskaringós volt. Detroitban nőt fel, és fiatal korában a kosárlabda volt a szenvedélye. – A Moreland Y.M.C.A Flashes-ben kezdtem – meséli Futch. – 1927-ben játszottunk a Chicagó-i Savoy Big Five-al, amiből aztán a Harlem Globetrotters első kiadása lett. A Flashes egy félprofi klub volt.

Futch tizenhét éves korában megnősült, és hamarosan felhagyott a kosárlabdával. Egy barátján keresztül érdeklődött az ökölvívás iránt, de nem szándékozott többet tenni, mint egy kicsit ütni a fedeleslabdát, és kicsit kötelezni. De miután rábeszélték, hogy sparringoljon is, csatlakozott a Detroit-i Atlétikai Szövetségen belüli Brewster Közösségi Központba, és amatőrként versenyezni kezdett könnyűsúlyban. Csapattársai között volt egy három évvel fiatalabb srác, Joseph Louis Barrownak hívták, aki később Joe Louis a „Barna bombázó” néven híresült el.
- 1932 és 36 között amatőrként bokszoltam – mondta Futch. – 1933-ban megnyertem a detroiti aranykesztyűt. Ezek voltak a nagy gazdasági világválság évei, és szerencsém volt. Volt munkám. Pincérként dolgoztam a detroiti Hotel Wolverine-ben. Heti 15 dollár és a jatt.

Futch amatőr karrierje akkor ért véget, amikor az egyik orvosi vizsgálaton a doki szívzörejt vett észre. Futch, aki alkalmanként bunyósokat is edzett a helyi Y.M.C.A-ben, jövője akkor vált komollyá, amikor edzőnek hívták a Detroiti Atlétikai Szövetséghez.

A második világháború alatt Futch hegesztőként dolgozott a Ford Motor Company-nál, miközben egyik első profi versenyzőjét, egy középsúlyút, Lester Felton-t edzette. 1951-ben Los Angelesbe költözött, és ott folytatta a munkát a bunyósokkal. Amikor Don Jordan 1958-ban megverte Virgil Akins-t a váltósúlyú címért, Futchnak meg lett az első világbajnoka.

Bowe – Futch legújabb és sokadik bajnokának lenni – nem volt könnyű eset.
- Nagyon sok munka kellett ahhoz, hogy leálljon Muhammad Ali majmolásáról. – mondta Futch – Nem adtam elő, hogy miért, de meg voltak rá az okaim. Ali a legjobb korában 215 font körül volt és feljebb ment a súlya. Bowe 230 volt és egyre nagyobb lett. Nem tudtam elképzelni, hogy a 230 fontjával 12 menetet mozogjon a lábújjain. Ráadásul Bowe-nak nagyobb ereje volt, mint Alinak, és azt akartam, hogy ezt tudja is használni.

Futch felismerései Bowe számára is kiderültek. – Az amatőrség volt bennem, amikor hozzá mentem – mondta Bowe. – Mindig izgatott voltam. Nagyon sok ütést dobtam. Törpapa türelmet és még sok minden mást mutatott nekem. Megmutatta, hogy hogyan kell úgy helyezkedni, hogy a srácot arra késztessem, hogy belemozogjon az ütéseimbe. Mondta, hogy nem kell nekem mindenkit kiütni.

Newman látta, hogy Bowe Futch-ba vetett hite bizalmat generált.  – Bowe jobban teljesített, mert hitt a tanárában – mondta Newman. – Legfőbb szintű bizalom volt. Ha Eddie mondja, az maga a Biblia. Bowe pedig érzi és hiszi, hogy ettől jobb bunyós válik belőle.

Aztán a huszonnéhány éves Bowe-nak volt még más segédje is. Dick Gregory a volt komédiás a dietetikusa, Mackie Shilstone pedig a kondicionáló edzője, de Futch továbbra is a tekintély hangja volt. És amikor megkezdődött a visszaszámlálás Bowe közelgő Evander Holyfield elleni címmérkőzésére, Futchnak fel kellett emelnie ezt a hangot, hogy Bowe ne kerüljön csúcsformába túl korán.
- Néha, amikor a futást végzi, golf kocsival követem – mondja Futch. – A minap egy bizonyos pontig kellett mennie és visszafordulnia. Nos, túlment ezen a ponton és hajlamos volt nem meghallani, amikor azt mondtam, hogy forduljon vissza. Tehát újra rászóltam. Látod, ez karrierjének a legfontosabb küzdelme, és a bunyós hajlamos úgy érezni, hogy nem csinál eleget. Úgy gondolja, hogy a több munka a jobb munka. Ez nem mindig van így. Néha vissza kell venni, hogy a harcos mindent be tudjon vinni a ringbe amit kapott, és ne hagyja az edzőterembe vagy az útszélén.

Bowe pedig tudja: Amikor Törpapa beszél, a bunyós hallgat. Vagyis tudta, egy ideig. Miután 1992 novemberében Evander Holyfield legyőzésével vitathatatlanul ő lett a nehézsúlyú világbajnok már egyre kevésbé figyelt Törpapára, és így szépen lassan, megindult a lejtőn.

A nagy bajnokok közül négyben, Frazierben, Foremanben, Holmesban és Nortonban volt egy közös vonás. Mindannyian szembesültek Muhammad Alival, és hárman, Frazier, Norton, Holmes le is győzték. Holmes ellen már az öreg Alit láthattuk, de Frazier és Norton egy „jó” Alival ment ringbe, és mindkettőjüket ugyanaz az ember vezette győzelemre, az edzőmester, Eddie Futch. És ez nem volt véletlen. Mindkét tanítványának megadta a megfelelő stratégiát.

A sportban jártasabb szurkolók többnyire a szintén detroiti Emanuel Stewardot ismerik az utóbbi évtizedek, és így talán a legnagyobb edző géniusznak, de a legtöbb esetben ez csak azért van, mert nem nagyon, vagy csak keveset tudnak Eddie Futch munkásságáról. Nézzünk néhány érdekességet róla és tőle, ugyanis az 1930-as évek elejétől az 1990-es évek végéig aktívan benne volt a boksz szakmában, így a „véleménye és a tudása” elég autentikusnak tekinthető:

Amatőrként, könnyűsúlyú létére sokat szparringolt az akkor félnehézsúlyú Joe Louisszal is.

- Kérdeztem tőle, hogy miért velem akarsz bokszolni? Tudom mit szeretnél, gyorsaságot akarsz. De a középsúlyúak is eléggé gyorsak. Te félnehézsúlyú vagy. Menj egy középsúlyúval, ők nagyobbak nálam és ők is elég gyorsak. Nem, nem, nem – mondta -, azokat a fickókat mindennel meg tudom ütni, de ha téged is bármivel megtudlak ütni, na akkor tudom, hogy éles vagyok. Így aztán szparringoltunk arra a tornára. A Joe Louisszal való együttműködés során megtudtam, hogy nagyon precíznek kell lenned minden mozdulatoddal, mert olyan gyors kezei vannak. Olykor csak a ringen kívülről figyeltem, amikor nem edzőkesztyűztem vele, és minden mozdulatát tanulmányoztam. Ily módon elkerülhettem, hogy eltaláljon valamelyik rettenetes balhorgával. Szinte minden elengedett ütésébe beletette a testét, és így még a rövid ütéseiben is hatalmas erő volt.

Futch a húszas évei közepén egy szívprobléma miatt volt kénytelen abbahagyni az ökölvívást és hamarosan fő állású edző lett. Első top versenyzői a 40-es években a váltósúlyú Lester Felton (top 5-ös), a középsúlyú Jimmy Edgar (top 10-es), és a pehelysúlyú Luther Burgess voltak.

- Lester Felton, Jimmy Edgar és Luther Burgess a súlycsoportjuk top bokszolói voltak. Akkoriban valamivel nehezebb volt megszerezni a címmecseket az ilyen kaliberű bunyósok számára, mert a bokszot bizonyos elemek nagyon szorosan kontrollálták. Sugar Ray Robinson és Jimmy Edgar, nem, sosem mérkőztek. Sokat szparringoltak együtt, mert mindketten részt vettek a Joe Louis turnén a második világháború idején. A turnén időnként mentek egymással. Három váltósúlyú volt a Joe Louis tour-on. Robinson, Edgar és Jackie Wilson. Összekeveredtek. Robinson egyik nap Wilsonnal bokszolt, majd másnap Edgarral, utána szabadnapja volt. Aztán Edgar ment Wilsonnal, ilyen körmérkőzéseket bokszoltak egymással. Aztán ott voltak a nehézsúlyúak, Joe Louis, George Nicholson és még valaki.

A negyvenes évek egyik nagy középsúlyúja Holman Williams volt. Futch ezt mondta róla:
- Tiszta ökölvívónak ő volt a legjobb, akit valaha láttam. Egy tiszta ökölvívó, nem volt egy ütő. Kibokszolta az ütőket. Utolsó éveiben olyan srácokat vert meg, mint Archie Moore.

De Futch jól ismerte a korszak egy másik menőjét, Charley Burleyt is.

- Charley Burley volt az, amikor az olyan összetett harcosokról beszélünk, akik bokszolni és ütni is tudnak. Mindent tudott és soha nem kapott címmeccset. A boksz felépítésének módja miatt azokban a napokban bizonyos emberek kaptak címmeccset, mások pedig nem. Archie Moore 10 éve jegyzett bunyós volt, mielőtt címmeccset kapott. Archie Moore 1936-ban ment profinak, abban az évben amikor én abbahagytam, és 1952-ben kapta meg a címmeccset.

Amikor megkérdezték Eddie-t, hogy akkoriban Burley és Robinson vajon miért nem ment egymással, egy történetet mesélt el: - Soha nem bunyóztak, és igen, szándékosan. Hadd mondjak el egy történetet. Walter Winchell (ismert író) tett némi szívességet Robinsonért, Robinson pedig a támogatásával járult hozzá a „rákalapjához”, úgyhogy elég közel álltak egymáshoz. Szóval egy napon Walter Winchell azt mondja Robinsonnak: - Ray, miért nem mész Charley Burleyvel? Ray így válaszolt: - Walter, azt hittem eddig, hogy a barátom vagy – fejezte be mosolyogva a történetet Futch. – Egy meccsen dolgoztam Charley Burley ellen, Holman Williamsszel. Klasszikus volt. A cincinnati Soldiers Fieldben volt 42-ben. Burley megnyerte ezt a meccset, de hétszer mérkőztek. Senki sem akart Burleyvel egyszer se menni, Williams pedig hétszer mérkőzött vele. Burley hármat nyert, Williams is hármat nyert, az egyiken pedig nem hirdettek eredményt. Annyiszor bunyóztak egymással, hogy mindketten tudták, hogy mit fog csinálni a másik. Burley mellett szólt, hogy a három győzelméből egyszer kiütötte Williamst, Holman pedig háromszor pontozással nyert. Burley kiütötte azt a J.D. Turnert, aki két meccset is vívott Billy Conn ellen, miután Conn kikapott Louistól. Turner végig ment Connal. A 152 font súlyú (69 kg) Burley kiütötte a 215 font (97,5 kg) súlyú Turnert. Senki mástól nem tudtam, úgyhogy egyszer megkérdeztem Turnert, amikor ő volt a mérkőzésvezető egy Paul Andrews nevű bunyósom meccsén Texasban. Tehát a mérkőzés után megkérdeztem Turnert: - Mennyivel mérlegeltél azon az éjszakán, amikor Charley Burley ellen mentél? Nevetett és azt mondta: - 218 fontot (98,9 kg) nyomtam, és az a kis pali elkapott egy balhoroggal a hatodik menetben, és az öltözőben ébredtem.

Futch szintén élőben látta azt a Henry Armstrongot, akit sokan súlycsoportoktól függetlenül minden idők öt-tíz legjobbjába tesznek, és egyidőben tartotta három különböző súlycsoport bajnokságát.:

- Henry Armstrong fenomenális, fenomenális. Bármikor is egy olyat kaptál, hogy egy pehelysúlyú mérkőzik a középsúlyú címért, olyat többet nem fogsz látni. Elnyerte a pehelysúlyú címet, aztán átugrotta a könnyűsúlyt, hogy megszerezze a váltósúlyút, és ezt Barney Ross-tól nyerte el. Aztán visszament könnyűbe és megszerezte azt a címet is. Majd ismét felment, hogy megkísérelje megszerezni a középsúlyú koronát, és döntetlenre mérkőzött. Ha a bírák azon az éjszakán nem csak a pénzükkel foglalkoznak, akkor az történt volna, hogy egy ember egyidejűleg négy címet tartott volna.

(Ez azt jelentette, hogy akkor egyszerre három súlycsoport világbajnoka Henry Armstrong volt. A mai súlycsoport beosztásokkal ez 5-6 súlycsoportot jelentene, és mindezt 2 éven belül. Ez ma elképzelhetetlennek tűnik. Bármennyire is jó volt Armstrong, akkoriban egyszerűen a „Barna Bombázó”, a nehézsúlyú világbajnok Joe Louis elhalványította. Esélye nem volt vele versenyezni, ezért a menedzsereivel elhatározták, hogy akkor tarolja le a környezős súlycsoport bajnokait és gyűjtse be a címüket. Egyszerre.)

- Megtartotta  volna a pehelysúlyú, könnyűsúlyú, váltósúlyú és a középsúlyú bajnokságot is. Fenomenális ember volt. Először egy Patsy Drouillard nevű kanadai ellen láttam. (1937-ben Orville Drouillard ellen mérkőzött, Patsy a nagybátyja és az edzője volt). Hallottam róla, hogy számos ütést dob és milyen iramot diktál, és Droullard ugyanolyan tipusú bunyós volt, mint Armstrong, ő is sok ütést indított. Az első három menetben elég mozgalmas körök voltak. Aztán a két srác még rátett, és a negyedikben Droullard fokozta az iramot, Armstrong pedig megduplázta és úgy ment ki. (Armstrong az 5.-ben TKO-val fejezte be a mérkőzést)

Eddie Futch egyik elsőszámú bokszolója Joe Frazier volt, és a következőképpen emlékezett a megismerkedésükre és a közös munkára:

- Nos, egy nagy bunyós istállóval dolgoztam Detroitban, és éppen meccseket szereztem a számukra. Sokat jártam oda-vissza Philadelphiába. Csomó bunyósomat küldtem Phillybe, úgyhogy elég jól megismertem a boksz szakmát abban a városban. A bunyósaim stílusa és a készségük miatt, az edzők és menedzserek nagy figyelmet szenteltek, így Philadelphiában eléggé ismertté váltam. Ez a 40-es évek elején, 1942-ben, 43,44-ben volt, majd később 1951-ben a kaliforniai Los Angelesbe költöztem. Amikor Philadelphiában nem volt senki, Los Angelesben voltam. Azok az edzők és menedzserek, akik a bunyósaikat Los Angelesben akarták mérkőztetni, mindig elhozták hozzám őket, és sok esetben olyan bunyósokat, akiket nem ismertem, és olyan menedzserek, akiket szintén nem ismertem korábban, lejöttek megnézni, hogy ha majd Los Angelesbe jönnek mérkőzni.

Tehát Joe Frazier volt a Philadelphiai harcosok hosszú sorának az egyik utolsó tagja, akiket hozzám küldtek vagy hoztak hozzám, miután Los Angelesbe költöztem. Akkoriban Yank Durham, Frazier menedzsere hívott fel, hogy Joe edzője legyek. Egyáltalán nem ismertem Yankot, és Joe-t sem. Az olimpiai aranyérmén keresztül hallottam Joe-ról. Azokban az években, amikor Philadelphia környékén mozogtam, Yank katona volt a seregben a második világháború alatt, Joe pedig csak egy négyéves gyerek volt Dél-Karolinában, de hallottak rólam. Miután Joe elég idős lett a bunyóhoz, és Yank is leszerelt a seregtől és bunyósokat menedzselt, felhívtak, telefonon beszéltek velem, és tetszett nekik, amit hallottak, úgyhogy Yank repülőre ült Joe-val és kijöttek Los Angelesbe. Abban a percben, ahogy találkoztam velük, olyannyira egymásra találtunk, ami a kezdetektől fogva működött.

Futch keze nyomát dicséri Joe Frazier kialakított stílusa is, aki kezdetben egy inkább magasan álló harcos volt, akit aztán egy alacsonyabb, folyamatosan fel-le mozgó és bujkálgató stílusú bokszolóvá tettek, amit aztán jól tudott kamatoztatni Muhammad Ali ellen is.
- Joe jóval alacsonyabb volt, mint Muhammad Ali, ezért Joe-t egy bobbing and weaving bunyóssá fejlesztettem. Valójában ezt az Oscar Bonavena elleni küzdelem után kezdtük, amelyben párszor leütötték, mivel még elég magas állása volt és belesétált. Tehát kidolgoztam ezt a le-föl mozgó folyamatos bujkálgató stílust Frazier számára, és ezt jó hatással használtuk Muhammad Ali ellen. Ali sosem bunyózott olyan bokszoló ellen, akinek ilyen stílusa volt, én pedig arra késztettem Joe-t, hogy a testére koncentráljon, mert a test nagyobb célpontot jelent és gyengítőleg hatott az ellenfélre. Elértem, hogy tartsa nyomás alatt és arra kényszerítse Alit, hogy tegye le a kezét és vegye el az ütéseit.

Eddie Futch a harmincas évek végétől az 1998-as visszavonulásáig számos világbajnokkal dolgozott, mint pl: Alexis Arguello, Trevor Berbick, Maurice Blocker, Riddick Bowe, Bruce Curry, Bob Foster, Joe Frazier, Montell Griffin, Virgil Hill, Larry Holmes, James Kinchen, Hedgemon Lewis, Don Jordan, Mike McCallum, Wayne McCullough, Ken Norton, Michael Spinks, Marlon Starling vagy Johnny Tapia. De többek között Freddie Roach is tőle tanulta a mesterséget, illetve Futch első bunyósa, Luther Burgess is miután visszavonult, a híres Kronk tornaterem egyik világklasszis edzője lett.

„Törpapát” 1991-ben megkérték, hogy állítsa össze a legjobbak 10-es listáját azokról akiket edzett, és néhány szóban jellemezze őket:

1. Joe Frazier – A legnagyobb szív, gongtól gongig harcolt. Minden edzőnek kell egy Joe Frazier az életébe.

2. Michael Spinks – Unortodox a stílusa, de tökéletesen tudott alkalmazkodni bármilyen ellenfélhez.

3. Mike McCallum – Gondolkodó harcos volt, aki feltépett alulról, aztán meg kellemetlenebb lett, mint a foghúzás.

4. Larry Holmes – Tanult a hibáiból, és mindig nagyszerű állapotban volt.

5. Alexis Arguello – A világ összes eszköze a rendelkezésére állt. Pályára állítottad és ott is maradt.

6. Don Jordan – Az első bajnokom volt 1958-ban. Kiváló ökölvívó volt, aki aztán nem futotta ki magát.

7. Hedgemon Lewis – Egy bokszmester. Amikor sparringolt, más bunyósok jöttek megnézni.

8. Maurice Blocker -  Magas és sovány, nem látszott rajta, de mindig megtalálta a módját.

9. Marlon Starling – Olyan jól mozgott, és mikor elkapta a fonalat, mindent irányított a ringben.

10. Bob Foster- Hatótáv és erő. Tudott mozogni és bokszolni is, de micsoda egy ütése volt.