Teofilo Stevenson idejében meglehetősen nehéz volt az élete az amatőr nehézsúlyúaknak. Két csoportra lehet őket osztani. Az elsőbe azok tartoztak, akik kerülték a találkozást vele, a másikba azok, akik keresték az alkalmat a megmérettetésre. Nos, az elsőbe tartozókat nevezhetjük gyáváknak, ezért velük ne is foglalkozzunk tovább. A másik csoportot is kétfelé oszthatjuk, úgymint azokra, akik már vereséget szenvedtek tőle, és azokra, akik még nem szenvedtek vereséget tőle- az ő létszámuk folyamatosan csökkent, míg az előbbiek szaporodtak. Nem tudom, hogy ez eddig megfelelő kedvcsináló volt-e, de arról letettem, hogy csak a nagy Teofiloról írjak, mert róla már könyvtárakat megtöltő mennyiségben születtek írások, ezért nagyon nehéz lenne bármi, lényegesen újjal előhozakodni. Talán, ha szorítósegédje lettem volna, akkor most a műhelytitkok egy részéről fellebbenteném a fátylat, és valami eredetivel előrukkolhatnék. Ezzel szemben, úgy gondolom, hogy nincs új a nap alatt, mert élelmesebb tollnokok talán már a magzati életét is feldolgozták. Természetesen ő maga is kihagyhatatlan a róla elnevezett korszakról, de itt inkább, mégis az egykori ellenfeleiről akarok írni úgy, hogy az egyértelmű kapcsolódási pont, Stevenson legyen közöttük.

I. fejezet.

Stevenson feltűnik a színen.

A kubai ökölvívók az 1972-es Müncheni Olimpián kerültek az érdeklődés középpontjába, amikor a végelszámolásnál kiderült, hogy bokszolóik 3 arany, 1 ezüst és 1 bronzérmet vihettek haza. Az egyik arany gazdája nyilvánvaló, hogy Stevenson. Ehhez pedig úgy jutott hozzá, hogy volt 2 db KO, és 1 db TKO, győzelme a riválisaival szemben, akik közül említésre méltó ellenfél, D. Bobick és P. Hussing (a négy között) volt. Õk sem okoztak komoly fejtörést a számára. A döntőbeli ellenfele abba a csoportba tartozott, akikkel nem akarok foglalkozni, ugyanis a román Alexe, sérülésre hivatkozva, ki sem állt ellene. Ha erről az olimpiáról beszélünk, akkor közbevetőleg, hagy emlékezzem meg az izraeli sportolókat és küldöttséget ért támadásról, amelynek 9 halálos áldozata volt, és a Fekete Szeptember elnevezésű palesztin terrorista szervezet követte el. Szerencsére, az olimpia nem szakadt félbe, a NOB akkori elnöke, Avery Brundage kijelentette: The games must go on! (A játékoknak folytatódni kell). Itt azért is álltam meg egy pillanatra, mert a politika, mint azt majd látni fogjuk, Stevenson karrierjébe is belerontott, és éppen egy olimpia kapcsán. Most viszont szóljunk néhány szót az általam kiemelt egyik ellenfeléről, Duane Bobickról! Az olimpia előtti évben a Pán-Amerikai Játékokon például, még legyőzte Stevensont, akiről elég lekicsinylően nyilatkozott. Ez a véleménye később gyökeresen megváltozott.

A kelet európai, főként a szovjet amatőr boksz iskola csírái, a szocialista testvériség jegyében elhintve, kiváló táptalajra leltek a castroi Kuba, remek fizikai adottságú fiaiban, akik hamarjában fölé kerekedtek összes tanítómesterüknek. Annál is inkább, mivel ők továbbfejlesztették, a kelet- európai, vívó típusú ökölvívást, olyan kubaias félére. Ez egy kezdeményezőbb harcmodort jelent, nagyon változatos ütés skálával és agresszív támadó jelleggel. Ráadásul ez még párosult egy eredményesen bevállalt közel és belharccal is, ami nagyon nem tetszett a távoli szurkálgatós, vívós bunyósoknak.

Stevenson, aki kitűnően beszélt oroszul, még 1986- ban, harmadik VB győzelme után is szeretettel említette meg egykori mesterét, az orosz Andrej Cservonyenkót, akit „apámként” aposztrofált. Sikerült túlságosan előre szaladni, ezért most sietve visszalépünk az események fő sodrába.

Ezt követően, 1973-ban az öreg kontinensen megrendezték az ökölvívók szokásos seregszemléjét. Nehézsúlyban a végső győzelmet a szovjet Viktor Ulyanich szerzi meg a nyugat- német Hussing előtt. Az ezüstérmes német, a kelet- német riválisát, Fanghaenelt már a selejtezők során búcsúztatta. Kettőjükről a későbbiekben is sok szó esik majd, mivel a +81 kg- osak között sokáig meghatározó szerepük volt. A magyar induló, Edőcs István sajnos az első mérkőzésén, a 8 között vereséget szenved, és kiesik. Azért megérdemli, hogy megemlítsük a nevét, mert az olimpiai második, román Alexe búcsúztatta a további küzdelmektől. Elöljáróban még annyit, hogy Edőcs nevével hamarosan találkozni fogunk, nem is akármilyen körülmények között.

II. fejezet.

A fénykor. Stevenson a csúcson.

Az 1974-es VB-t hol másutt rendezték volna, mint Kubában, ami ekkor már szinte a sportág Mekkájának számított. A legnehezebbek még mindig, „csak” +81 kg-osak, ami kezd kellemetlenné válni, mert a modern világ kezdi kitermelni a csupa izom +100 kg-os monstrumokat, akiknek az éppen a 81 kg-on „átbillenő” nehézsúlyúak, már nem számítanak ellenfélnek. Azt kell mondani, hogy Stevenson hoz Kubának egy papírforma aranyat, és kész. Valóban nincs komoly ellenfele. A német Peter Hussingot könnyedén győzi le, a nagy rivális amerikaiak, csupán egy Stinson nevű öklözőt tudnak kiállítani ellene, aki legalább lábon kibírja a döntő 3 menetét. Marvin Stinson, amúgy „amerikaiasan”, később a profik között folytatta, és nem alkotott semmilyen maradandót, 5 év sikertelenség után felhagyott a profi világgal. Rekordja: Gy: 12; V: 3; D: 3.

Ha már újra megemlítettem a nyugat- német Hussingot, akit már láttunk az Olimpián is, és 1973-ban a belgrádi EB-n ismertünk meg egy kicsit jobban, akkor most időzzünk is el egy kicsit nála! Az amatőr nehézsúly egy viszonylag szűkebb kis csoport volt, tele olyan állócsillagokkal, akik nem ritkán több mint egy évtizedig meghatározták a scs. arculatát. Ebből következően, világversenyeken, illetve különböző nemzetközi tornákon újra meg újra összefutottak. Ha jól emlékszem, akkor Fanghaenel, mindezek ellenére, világversenyen soha nem mérkőzött Stevensonnal, míg Hussingot a sorsolás szeszélye rendre a nagy Teofilo útjába sodorta. Hussing 1969- 1985 között összesen 16 (!)- szor nyerte el hazája nehézsúlyú bajnoki címét. Legszebb eredményéről már tudunk, mert a 72- es olimpiai bronz volt az. Ezen kívül egy VB 3. helyezéssel és egy EB arannyal, 2 db ezüsttel és 1 db bronzzal is büszkélkedhet. Ez is csodálatos eredménylista, amiből kiderül, hogy Hussing nem tágított az amatőr világtól.

A professzionális öklözés, tévedés ne essék, csak a keleti blokk országaiban volt tiltott tevékenység. A „fejlett” nyugat ezt engedélyezte, de nem volt kötelező élni vele. A profi bokszon a mai napig érződik az amerika központúság, hát még 30 évvel ezelőtt. Nagyon jól tudjuk, hogy az amerikai piacra való betöréshez egyáltalán nem elegendő a remek teljesítmény, sok minden más is kell hozzá. Ennek a „vonalnak” a kitárgyalása túlságosan messzire vezetne, ezért ettől eltekintek. Csupán annyit rögzítsünk, hogy ez idő tájt, nem volt annyira jellemző Európa keleti, és nyugati részéről sem profinak elszegődni.

Pályafutásuk alatt Hussing 3, míg Fanghaenel 2 alkalommal találkozott Stevensonnal, és mindig vereség lett a vége. Ez csak azért érdekes, mert Fanghaenel az NDK „sportorvoslásának” a csodája volt. Emlékeimben úgy maradt meg, mint Schwarzenegger kettő. Páratlan fizikum, hatalmas izomtömeg és rettenetes ütőerő. Direkt Teofilo ellen „gyártották le”.

A végén jegyzem meg, hogy a Stevenson mérkőzéseinek összesített listáján ez 3 menetes pontozásos győzelemként van feltüntetve, nem RSC. Nem tudom mi az igazság, de Edőcs szempontjából, a pontozásos vereség jobban hangzik.

Eközben azért 1975-ben van egy EB is, Katowicében, ahol a +81 kg- osok között a lengyel Biegalski lett aranyérmes. Régi ismerőseink, Hussing és Fanghaenel a 8 között „leszerepeltek”. Hussingot éppen Biegalski, Fanghaenelt pedig a későbbi ezüstérmes Uljanich veri meg. Menet közben Biegalski még begyűjtötte a cseh Peter Sommer skalpját is, ami csak azért említésre méltó, mert ez a cseh sportember 1971- ben kétszer is megleckéztette a még kezdő Stevensont.

Túl nagy változás, áttörés nem is igen történt ekkor. A sport szerelmesei ekkor már az olimpiára készültek.

1976 Montreál. Ez az olimpia sem múlt el bonyodalmak nélkül. A gondot egy korábbi Dél-Afrika – Új Zéland rögbimérkőzés okozta, ami miatt az Afrikai Legfelsőbb Sporttanács, Új Zéland kizárását követelte. A NOB nem engedett, ezért az afrikai országok bojkottálták a játékokat. (Lelkük rajta) Ismereteim szerint a nehézsúlyú mezőny ezzel nem veszített sokat. A legnehezebbek még mindig csak +81 kg-osak. Igencsak erős társaság gyűlt ám össze.

Mielőtt ebbe belevágnánk, említést kell tenni a 81 kg-os félnehezekről. Egy személy miatt estünk ki a szerepünkből, akit Leon Spinksnek hívnak. Õ az, aki ebben a scs.-ban, nagyon meggyőző produkcióval, bajnok tudott lenni. A döntőben S. Soriat, a kubait győzi le, (RSC 3) egy pompás adok- kapok meccsen. Saját privát véleményem szerint, Spinks ekkor teljesen esélytelen lett volna Stevenson ellen, sőt később is, bármikor. Valószínűleg mindenki tudja, hogy a későbbi profi munkássága miatt említettem itt meg. Az olimpia idején már a zsebében volt a profi szerződése, nagy jövőt jósoltak neki. Erre eleinte nem is cáfolt rá, hiszen hamarjában kétszer is találkozik a legendás Muhammad Alival, akit először legyőz, később vereséget szenved tőle. Ez a két 15 menetes mérkőzés már a boksztörténelem emlékezetes része. Spinks bemutatását itt abba is kellene hagyni, mert innentől már csak ártani tudunk a hírnevének. Spinks profi rekordja méltatlan a csodálatos kezdetekhez. Mérkőzés: 46; Gy: 26 (KO:14); V: 17; D:3. Vissza az igazi nehézsúlyúakhoz! A kiesettek között azonnal ott van a magyar Pákozdi László (őt Hussing búcsúztatta), és a már jól ismert Fanghaenel is. Most pedig két olyan jól csengő név következik, akiknél megéri egy kicsit elidőzni. Az egyik a román Simon által legyőzött T. Berbick, a másik a két fordulót is túlélő J. Tate.

A jamaicai származású Trevor Berbick (1954-2006 [+]) az olimpia után azonnal szerencsét próbált a profik között. Ahol egy rendkívül hosszú és eredményes pályafutást tudhatott a magáénak. Néhány hónap híján 24 évig volt a profi szorítókban, és 62 mérkőzést vívott. 11 vereségéből jó néhányat igazán nem kell szégyellnie, hiszen a sportág legnagyobbjaitól szenvedte el. Így pl. Holmes, Tyson, Douglas, Rahman- tól. Győzelmei közül említést érdemel, hogy megverte az olimpiai riválisát Tate-et, és azzal pedig sporttörténelmet írt, hogy a legendás Muhammad Alit ő búcsúztatta el végleg a szorítók világából. Egyáltalán nem mellékes, hogy egy rövid ideig a WBC világbajnoki övét is birtokolta.

John Tate (1955- 1998 [+]) szintén igyekezett minél gyorsabban a professzionális ökölvívók közé beállni, talán így próbálván feledtetni a Stevensontól elszenvedett súlyos KO vereséget. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy az olimpiára kikerült Tate, akkor még alig volt több, mintegy utcai verekedő. Ennyi technikai tudással, (pontosabban a technikai tudás teljes hiányával) pedig nem lehetett felvenni a harcot a nagy Teofiloval. A kivételes fizikumú, de különösen deviáns magatartású Tate, végül a profik között sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Bár eredmény listája nem rossz, sőt egy rövid ideig a WBA világbajnoki övét is birtokolta, de igazán veretes ellenfelekkel nem is került össze, vagy annak vereség lett a vége. Aktív korszakának utolsó éveiben már óriási súlyproblémákkal és másféle, itt meg nem nevezett gonddal is küzdött.

Pályája alkonyán, amikor lehetett vagy 140 kg, egyszer kihívást intézett a két nagypapa korú boxlegendának, Holmesnak és Foremannak, egy olyan gálára, ahol egymás után mérkőzne meg velük, egyetlen este folyamán. Az eszébe sem jutott, hogy esetleg már az első mérkőzésen kikaphat. A lényegen persze mindez semmit sem változtat, mivel az egésznek semmilyen realitása nem volt, mint ahogy nem is jött létre. Tate olyan Tyson féle, elementáris erejű őstehetség volt, akinek a vérében az adrenalin és a tesztoszteron állandóan az egeket ostromolta, csak nála mindez nem párosult legalább néhány igazán sikeres évvel, mint Tysonnál. Tate sorsa tragikus és szomorú.

Átléptünk az 1977-es évbe, amikor szokás szerint egy EB következett. A +81 kg- osak, között most egy szovjet, sportoló, Jevgenyij Gorstkov a befutó. Az egyik régi ismerős, Fanghaenel a második helyezett. A szovjet győzelem azért nem meglepetés, mert az EB-okon, hagyományosan jól szerepeltek, míg pl. ugyanez a Gorstkov a 74- es VB-n, az első fordulóban TKO vereséggel zárt. Azt hiszem semmi igazán érdemleges többlettel, nem szolgálhatok, ezért át is lépünk, a nem kevés izgalmat hozó 1978-as évre.

VB 1978, Belgrád. Az indulók között sok ismerős, vagy kevésbé ismerős, de érdekes személyiség van. A legnagyobb sztár továbbra is Stevenson. A listán felfedezhetjük a magyar Lévait, a később sikeres profi amerikait, Tony Tubbs-ot, a nagy német harcosokat, Hussingot és Fanghaenelt, valamint a jugoszláv Vujkovicsot. Lévai sajnos az első fordulóban kiesik, Tubbs még túl nagy falat a számára. Tubbs a következő mérkőzésén Stevensont kapja, és egyértelmű pontozásos vereség a vége. (5:0)

Tubbs 1980- tól profi, utolsó mérkőzését 2006-ban (!) vívta, jelenleg is aktívnak van nyilvántartva. 47 győzelem, 10 vereség, és 49 (!) évesen, 26 éve (egy hosszabb kihagyással) a profik világában van.

Fanghaenel a 2. menetben KO-val győz Hussing ellen. Itt egy fontos kiegészítést teszek, mert ennek később jelentősége lesz. Hussing néhány KO veresége miatt, amiket a legnagyobbaktól szenvedett el, az a téves elképzelés alakult ki, egy- két hozzá nem értő fejében, hogy Hussing „üvegállú”, és könnyen kiüthető. Ezt jó, ha megjegyezzük! Fanghaenel csúcsformában van. Talán kimondva is, (de titokban biztosan) arra készül, hogy legyőzze Stevensont. Másik ágon vannak, tehát a csúcstalálkozó a döntőben lehet, ha a jószerencse hozzásegíti mindkettőjüket. Itt a remek alkalom, hogy egy kicsit jobban bemutassuk Fanghaenel eredményeit. 1972 és 1981 között összesen 8 alkalommal nyeri meg az NDK bajnokságát (nehézsúlyban illetve szupernehézsúlyban). Pályafutása alatt EB- okon kétszer ezüstérmes, egyszer bronz. VB- okon egyszer- egyszer áll a dobogó második és a harmadik fokán. Olimpiákon a harmadik hely a legjobb eredménye.

Visszakanyarodva a 78- as eseményekhez: Van itt egy „zavaró tényező”, amit (akit) úgy hívnak, hogy Dragomir Vujkovics. Vujkovics nevét ne nagyon keressük a korábbi évek nehézsúlyú mezőnyében, amely egyébként még mindig „csak” +81 kg. Ellenben kisebb scs.-okban, max 81 kg-ig találkozhatunk a nevével. Akkor joggal vetődik fel a kérdés, hogy most miként került a nehézsúly elitjébe? Ehhez bizony több feltétel egyidejű teljesülésére volt szükség.

1. Jugoszlávia a rendező jogán, minden scs.-ban indíthatott versenyzőt.

2. Azok a scs.-ok, amiben Vujkovics jól érezte magát, középsúly, félnehézsúly, nos azokra ekkoriban ott voltak a Kacar (Kacsar) fivérek, nevezetesen Slobodan és Tadija. A Kacar testvérekről annyit illik elmondani, hogy külsőre nem a Mate Parlov féle őserőt, sugárzó figurát hozták, sőt egyáltalán nem látszottak ökölvívónak. Amire aztán a ringben, alaposan rácáfoltak. Bár megérdemelnék, hogy az elért eredményeikről és a pályafutásukról néhány szót szóljak, de akkor már csakugyan, nagyon eltávolodnék az eredetileg választott témától.

3. Mivel Vujkovics egy elég bohém természet volt, olyan bevállalós gyerek, ezért amikor azt ajánlották fel neki, hogy induljon nehézsúlyban, gondolkodás nélkül vállalta. Még jó, hogy nem a papírsúly volt üres a Jugoszlávoknak! Így lett Vujkovics, erre a VB-re „nehéz”.

A felső ágon Stevenson előírásszerűen menetel a döntőig, az alsó ágon a döntőbe jutásért a szörnyű fizikumú Fanghaenel mérkőzik a hozzá képest aszténiás csecsemőnek látszó Vujkoviccsal. Ez a mérkőzés sporttörténeti érdekességnek számit mostanára. Egy modern kori Dávid és Góliát. Fanghaenelről tudni kell, hogy egy egyébként intelligens fazon, aki nemcsak sportolóként népszerű NDK-ban. Tudja, hogy mire számíthat Vujkovicstól, és valószínűleg ki is dolgozták ellene a megfelelő taktikát, de a mérkőzésen ezt képtelen volt végrehajtani. Érvényesült a jugoszláv sokmozgásos elképzelése, amit végig tudott csinálni, három meneten keresztül. Vujkovics emberfelettit nyújtott, mert egyetlen pillanat, amikor lanyhul a figyelme, az elég lett volna egy brutális KO- hoz. Ha Fanghaenel csak egyszer eltalálja, úgy istenesen, akkor Dragomir kirepül a ringből. Végül a 4:1- es pontozás nem is tükrözi hűen a mérkőzés képét. Valamelyik pontozó, gondolom menekülésnek, vette a folyamatos elmozgást, és azért hozta ki győztesnek a németet.

Hatalmas a várakozás a döntőre, bár elmaradt a szuperdöntő, de sokan hisznek benne, hogy amit egyszer megcsinált a jugoszláv, azt talán végre lehet hajtani még egyszer. Nos, Stevenson ellen egy kicsit más a képlet. Az első menet az elődöntőhöz hasonlóan kezdődik. Vujkovics táncos lábú, változatos, impulzív ökölvívást mutat be, és mozgásban tartja az ellenfelét, fárasztja őt is. Beugrásokból többször is megüti Stevensont, aki nem tűnik túlságosan gondterheltnek. Egyrészt meg sem érzi Vujkovics ütéseit, másrészt pedig hosszú ám azért 3 menet! Várjuk ki a végét! A menet utolsó pillanatai következnek. Sokan már meglepetést szimatolnak, talán Vujkovicsnak is a szüneten és az 1 perces pihenőn jár az esze, amikor lecsap a végzet. Egyszerűen belelép egy elementáris erejű testütésbe. Gong. Elvánszorog a sarokba. A nézők igazán nem tudják, hogy mekkora a baj. A szünet nem elég rá, hogy rendbe jöjjön. Csak a 2. menet kezdésekor derül ki, hogy vége a dalnak. (AB2) Eddig tartott Vujkovics megdicsőülése. A csoda elmaradt, de egy emlékezetes boksz élménnyel lett így is gazdagabb a világ. Gratulálunk Vujkovics! Az már csak merő találgatás, hogy ha nincs előtte az, az embert próbáló 3 menet Fanghaenel ellen, akkor vajon sikerült volna-e meglepni Teofilot? Igen? Nem? Talán. 

2007. 06. 28.  Harward