×

A weboldalon cookie-kat (sütiket) használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Weboldalunk további használatával jóváhagyja, hogy cookie-kat használjunk.

profiboksz.hu

"A nagyszájú a következő" – II. rész

2016-08-13 08:41:50 /
Muhammad Ali pályafutásával foglalkozó cikksorozatunk második részében a Der Spiegel három korabeli cikkét közöljük, Cassius Clay profi pályafutásának kezdeteiről, illetve egy Ali-életutat feldolgozó írást a kilencvenes évek végéről. A cikkek számos olyan információt tartalmaznak, amely még a sporttörténet iránt jobban érdeklődök számára is kevésbé ismertek. Kellemes olvasást kívánunk!



1962. 11. 28.

A nagyszájú a következő

A római stúdió mikrofonja előtt egy izmos, tizennyolcéves néger állt. Frissen volt dekorálva egy arany medáliával, amit ő egy belga, egy orosz, egy ausztrál és egy lengyel összeverése és az 1960-as római olimpiai játékok boksztornájának megnyerése miatt kapott. „Milyen szakmai karriert képzel el magának?” – kérdezte a riporter. A válasz: „Slágerénekes szeretnék lenni, mint Elvis Presley.”

De a boksz-olimpikon Cassius Marcellus Clay, aki az amerikai Kentucky államban található Lousville „wiszkivárosából” származik, végül nem követte a csipőbillegető gitárpengetőt és énekest. Már az olimpia évében pénzre váltotta a győzelméből származó hírnevét és hivatásos bokszolóként folytatta karrierjét. Pályafutásának céljaként pedig a barnabőrű fiatal, aki egyik nevét Julius Caesar gyilkosa (Clay: „A név generációk óta hagyomány a mi családunkban.”), a másikat egy amerikai generális után kapta, a következőképpen határozta meg: „A lehető legrövidebb időn belül nehézsúlyú világbajnok leszek, mégpedig a boksztörténet legfiatalabb nehézsúlyú bajnoka!”

Hogy a húszéves Cassius Clay nagyívű kijelentése nem puszta bokszoló-szövegelés, az Clay kiváló bokszolói képességein túl szokatlan és egyedülálló tulajdonságain is alapul. Ugyanis hosszabb idő óta Clay nemcsak a meccsei eredményének előrejelzésével tűnik ki, hanem azzal is, hogy – amennyiben kiütéssel győz – megadja előre a meneteket, amelyekben kiüti az ellenfeleit. A legfrisseb Clay-áldozat két hete a leghosszabb ideig uralkodó félnehézsúlyú-világbajnok Archie Moore volt, aki egyébként az egyik legrafináltabb bokszművészként ismert a sport világában.

Clay már hetekkel a Los Angeles-ben megtartott találkozó előtt jelezte, hogyan is ér véget a csata: „A negyedik menetben borulni fog.” Amennyiben pedig Moore tovább tartja magát, vagy akár győz, abban az esetben „még a ringben le fogok térdelni előtte és megcsókolom a lábait.” Moore lábai végül csókok nélkül maradtak, mivel a negyedik menetben az ex-világbajnok tényleg a földön kötött ki.

Látnoki képességeinek okát Clay szerényen úgy nevezi meg: „Én vagyok a legnagyobb, többet tudok a bokszból, mint bármelyik másik bokszoló.” A 92 kilója és 190 centis magassága ellenére meglepően gyorslábú és akkurátusan ütő ökölharcos-próféta az eddigi 16 profi mérkőzését ennek megfelelően simán nyerte meg.

Persze soha nem hiányzott a bokszolók részéről, hogy esélyeiket alapvetően pozitívan ítéljék meg. Így például a korábbi nehézsúlyú világbajnok, svéd Johansson („Az én jobbosom a saját életet él – mint egy automata, úgy rándul elő és talál el mindenkit”) egészen addig hirdette saját legyőzhetetlenségét, amíg az amerikai néger Patterson ki nem ütötte. Másfelől persze vannak bokszolók, akik az esélyeiket inkább szerénykedve ítélik meg. Egy tipikus példa erre az amerikai bokszvilágbajnok Rocky Marciano, aki 1956-ban vereség nélkül vonult vissza. Ahogyan akkoriban a New York Herald Tribune gúnyolódott, „ő még Mózes Nagymamára is fenyegető ellenfélként tekintene.” (Mózes Nagymama egy idős, amerikai festőnő volt akkoriban, akinek művei gyermeki naivitást tükröztek – a szerk.)

De soha egyetlen bokszoló sem kockáztatott meg olyan következetes prognózisokat, mint Cassius Clay. Pedig az ok erre kézenfekvő: Clay karrierje kezdetétől a népszerűség olyan mértékével spekulál, ami normális magatartással nem lenne elérhető. „Természetesen én már akkor Rómában elhatároztam, hogy profi bokszoló leszek, azonban nekem úgy tűnt, hogy az újságok számára érdekesebb, ha Cassius Clay-ben először is Elvis Presley konkurenciáját láthatják.” – vallotta be ő maga is.

„A fiú elképesztően bombasztikus”, írta róla a new york-i sportkritikus Red Smith, „de ő nagyon ügyesen operál: Minden szóval arra kalkulál, hogy az újságokban teret hódítson, a nyilvánosságban érdeklődést keltsen, a publikumot pedig a bokszarénákba, a dollárokat pedig a táskájába csábítsa.” Cassius Clay a bokszcsaták előtt rózsaszínű cadillac-jében keresztülkocsikázza a várost, a járókelőket pedig Charles de Gaulle-pózban üdvözli. A vezető sportújságírókkal pedig jobb kapcsolata van, mint bármelyik másik bokszolónak. Ezt Clay maga indokolja meg: „Egy riporter számára én vagyok a legjobb alany, mert érdekesen mesélek, mindig valami újat.”

Előszeretettel beszél Clay – Porfirio Rubirosa és Max Schmelling amolyan keverékeként - a női nézőkre gyakorolt hatásáról is. „A nők szívesen néznek engem a mérkőzéseken, mert egy csepp vért sem kell látniuk. A nők nem szeretnek vért látni, ezért én egyszerűen csak annyit teszek, hogy nem engedem, hogy eltaláljanak.”

Clay még azt is saját népszerűsítésére használta fel, amikor olyan alárendelt foglalkozást vállalt, mint a svéd Johannson-t sparringpartnerként segíteni (annak harmadik mérkőzése előtt Patterson ellen). Olyan keményen találta el a svédet, hogy az eszét vesztve ütött vissza. Clay azonban állítja: „A rossz csak az volt az egészben, hogy nem talált el engem. Végül olyan dühössé vált, hogy inkább elküldött.”

Ezzel az ön-propagandával, jól sikerült mérkőzéseivel és eddig mindig hibátlan jóslataival sikerült Clay-nek elérnie azt, hogy olyan húzónévvé válhasson, hogy a Moore elleni mérkőzéséért 190 000 márkát követelhessen, majd tehessen zsebre maradéktalanul. A nehézsúlyú ranglistákon pedig az előre megjósolt kiütéses győzelmével már a hetedik helyre jött előre.

Miután a harcból minden karcolás nélkül tért vissza, Cassius Clay-t egy csapat csodálója győzelmi hangulatban üdvözölte öltözője előtt. A fiatal Cassius az egyik szurkolólánynak így szólt: „Nem vagyok szép?” És az egyes újságok által a „nehézsúly következő emberének” tartott bokszoló még fürdő-köpenyben állva kijelentette a boxrajongóknak: a regnáló nehézsúlyú világbajnok, Charles („Sonny”) Liston, aki csak egy primitív „ütőgép”, benne, Cassius Clay-ben a mesterére fog találni.

„Ha ez rajtam múlna”, hivalkodott Clay a televízióban, „azonnal Liston ellen küzdenék. A kabátomat ledobnám és bokszolnék.” Mindegy, mikor fog ez a találkozó lejátszódni, Clay ugyanis már megállapította a kimenetelét: „A nyolcadik menetben fogom őt elintézni.”

Liston a harmadik sorban ült a ring mellett. Neki először elődjével, Pattersonnal szemben kell letudnia a visszavágót, azonban Clay kihívását máris elfogadta: „A nagyszájú a következő.” Liston tippje pedig: „Ha nyolc másodperc után még állni fog, önként fogom feladni.”

Ha a kihívó Clay „még nyolc másodperc után állni fog”, akkor a világbajnok Liston „önként fogja feladni.”


Megjelent a Der Spiegel-ben 1962. november 28-án.


        


1963. 06. 19.

Mecénások – „Világbajnokot csinálni”

„Henry Cooper Gordon Cooper-nek hiszi majd magát, amikor én közvetlenül a ringből földkörüli pályára állítom” – hencegett a 21 éves néger. Előtte azonban még olyan „gyors ütésekkel fogom őt befedni, hogy majd azt gondolja, egyszerre többen vették körül”. A procedúra előre megjósolt időtartama: „5 meneten belül elintézem Cooper-t.”

Ezt az eredményt célozza meg a nehézsúlyú ranglisták éllovasa, az amerikai Cassius Marcellus Clay (18 profi meccsből 18 győzelem) a kedden, Londonban megrendezendő mérkőzésen Anglia „birodalmi bajnoka”, Henry Cooper ellen.

Clay az Egyesült Államokban szokatlan népszerűségre tett szert, mert a tízedik mérkőzése óta eddig – egyetlen kivétellel – mindig megmondta előre, hogy hányadik menetben fogja lezárni a mérkőzést, a jóslatait pedig be is tartotta. A fennhéjázó prognózisai miatt azonban nemcsak népszerűvé vált az USÁ-ban, hanem egyúttal elnyerte a „nagyszájú” címet is.

„Én vagyok a legnagyszerűbb, legvakmerőbb, leggyorsabb és legszebb hivatásos bokszoló az egész világon.” – hirdeti az 1960-as olimpia győztese minden alkalommal. A Cooper elleni ütközet után, amely alkalommal először bokszol európai földön, a regnáló világbajnok-ot, Charles Liston-t szeretné kibokszolni – egyúttal pedig a boksztörténet legfiatalabb világbajnokává válni.

Egy másik rekordot azonban Clay már felállított: Több menedzsere van, mint bármelyik másik bokszolónak. Clay: „Mögöttem tizenegy milliomos áll.”

Valójában tizenegy amerikai pénzemberről van szó, akik közül hét milliomos, vagy „milliomosörökös”, és akik Clay szülővárosában, Louisville-ben (Kentucky) egy Clay-szindikátussá egyesültek annak érdekében, hogy Amerika bokszoló dumagépét világbajnokká tegyék:

-    William Faversham, 57 éves, a Brown Forman Destillers Corp whisky-cég elnökhelyettese. (Márkák: „Early Times”, „Old Forester”, „Jack Daniels”)
-    William Brown, 56 éves, ugyanazon cég felügyelőbizottságának elnöke, korábbi tengerész-bokszoló.
-    Vertner Smith, 69 éves, whisky-kereskedő.
-    James Todd, 26 éves, a Brown-Forman whisky-cég társtulajdonosa.
-    George Norton, 29 éves, akinek az apja rádió- és tévétársaságok tulajdonosa.
-    Robert Bingham, 30 éves, akinek az apja a „The Louisville Times” és a „The Courler-Journal” kentucky-i újságok tulajdonosa.
-    Patrick Calhoun, 71 éves, lótenyésztő, korábbi menedzser a hajóépítő-iparból.
-  Stetson Coleman, 60 éves, aki vagyonát, autóbusz-vállalkozóként, valamint a gyógyszeriparból, olajbizniszből és édesség-kereskedelemből szerezte.
-    Elbert Sutcliffe, 68 éves, korábbi menedzser az acéliparból.
-    Archibald Foster, 47 éves, egy new york-i reklámügynökség elnökhelyettese.
-    William Cutchins, 62, a „Brown & Williamson” (márkák: „Viceroy”, „Raleigh”) dohány-konszern elnöke.

A whisky-égető Faversham-nak volt egy ötlete. „Nem akartok ti részesedést vállalni egy profi bokszolótól?” – kérdezte a barátait. Így alakult ki az, hogy az erőtől duzzadó, tehetséges Cassius Clay – az aranykesztyű amatőr torna győzteseként – nem egy menedzser kezébe eset, aki rajta kívül még más bokszolók pályáját is egyengeti, hanem egy tizenegytagú felügyelőtanács gondozása alá került, amely kizárólag vele foglalkozik.

Cassius Clay támogatói tíz részre osztották fel a bokszolót 2800 dolláronként. Csak Faversham-nak, mint az üzlet kitalálójának nem kellett forgótőkével hozzájárulnia. Õ egy fél részesedést ingyen megkapott. Clay az 1960 végén kötött szerződés alapján kapott egy év bónuszt 10 ezer dollár formájában, két évre 4000 dolláros fizetést, négy további évre pedig 6000 dollár garantált a számára. Ezenkívül az „egyesült menedzserek” kötöttek a részére egy életbiztosítást több mint 30 ezer dollár felett, valamint egy balesetbiztosítást is 300 ezer dollárt meghaladóan, ráadásul fizették az edzőjét (hetente 125 dollár) és az edzések minden egyéb költségét is.

Mindezekért a juttatásokért Clay kötelezte magát, hogy a mecénásainak minden meccspénze 50%-át leadja. Erre mondta Clay edzője, Dundde: „Nem ismertem bokszolót, aki jobban kerekített volna.”

A Clay-szindikátus a pénzét éppen olyan jól használja, mint ahogyan Clay a bicepszeit. Clay rövid időn belül valóságos „kasszamágnessé” vált. Ez egyrészről az élvezetes harcmodorán alapszik, másrészről a támogatói által biztosított publicitáson, leginkább azonban Clay sajátos szokásán, vagyis, hogy előre megmondja azt a menetet, amikor győzni fog. Ennek akkor lett jelentősége, amikor egy sor ellenfelét K.O.-val intézte el. Amikor pedig az ex-világbajnok Archie Moore-t – tervszerűen – a negyedik menetben győzte le, hírneve végképp megalapozódott.

Clay szakadatlanul dicsekszik bokszolói talentumaival. A rendőröknek, akik őt gyorshajtás miatt állították meg, a következőt kezdte magyarázni: „Én vagyok minden bokszoló legnagyobbika és a kormány mögött éppen belebonyolódtam egy elképzelt ütközetbe Sonny Liston ellen.”

1963 márciusában pedig a dumagépből pénzautomata lett. A Madison Square Garden hat év után először telt meg teljesen, amikor is Clay és Doug Jones ütközetének színhelyévé vált. Clay 55 ezer dollárt kapott – az első olyan mérkőzésért, amikor az előrejelzései ellenére csak pontozással tudott győzni.

A mérkőzés előtt a riportereknek titokzatosan arról beszélt, „egy hang az éjszakában” azt mondta nekem, Jones a negyedik menetben feküdni fog. Később ő arról beszélt, hogy szándékosan döntött a pontozásos győzelem mellett, mégpedig azért, hogy a – ténylegesen fennálló – vádakat alaptalanná tegye, melyek szerint a mérkőzései előre le vannak beszélve. Menedzserei a győzelem után egy paradicsompiros kabrióval ajándékozták meg, amelyben extraként klímaberendezés és hi-fi rádió is volt.

Clay menedzserei úgy kalkulálnak, hogy védencük ebben az évben először fog nyereséget termelni. Más menedzserek is ezzel számolnak: Egyesek egy „Clay-részvényért” (melynek névértéke: 2800 dollár) már 8500 dollárt ajánlottak.

Azonban a „Clay-ügynökök” elhatározták, a Cooper-meccs után olyan gyorsan, ahogyan csak lehetséges a Liston elleni világbajnoki címmeccs irányába terelik Clay-t. „Cassius-t abban az esetben három millió dolláros részesedés illetné meg – aminek a fele a miénk lenne.”

Clay, a bokszoló már Londonban van.

„Mögöttem tizenegy milliomos áll”


Megjelent a Der Spiegel-ben 1963. június 19-én.


       



1999. 04. 01.

Búcsú Alitól

Hans Hielscher, Spiegel-szerkesztő


Tap, tap, tap, tap. Ritmikusan csapódik az ugrálókötél a talajnak, amitől a lábak épphogy csak elemelkednek.  Nem légiesen, sokkal inkább nehézkesnek tűnik a masszív test felfelé. Kötélugrás következik a második felvonásban – aminél a tréningruhában edző férfi erőltetetten kapkod levegő után. És erősen izzad.
Ez Muhammad Ali lenne?

1980 szeptemberében Las Vegas-ba repültem, hogy meginterjúvolhassam a bokszolót. Ali, aki akkor már 38 éves volt, még utoljára ismét világbajnok akart lenni. Kétéves szünet után jelentette be, hogy jobban érzi magát, mint valaha. De az, amit a „Caesar’s Sport Pavillon”-ban láttam, megdöbbentett.

Ali fáradtnak és kiégettnek tűnt.  Az azt megelőző hetekben 230 fontról „kínozta” le magát a mintegy kétcenternyi versenysúlyára; azonban mégis rendkívül lassan mozgott. Hol van a robbanékonyság, amihez mi nála hozzászoktunk? Ali homokzsákokkal nyúzta magát, elszántan vetette bele magát a sparringmeneteknél is. A pillangó, akit el sem lehetett találni, azonban egy lassan cammogó mackóvá változott. Nyomottan jöttem ki a csarnokból.

Ali egyik barátja este felvezetett engem a Caesar’s Palace magasföldszintjén található „bajnokok termébe”. A ’Bajnok’ ott terpeszkedett a fotelben, előtte egy bekapcsolt televízió. Tucatnyi ember hallgatta, amikor velem kezdett beszélni.

„Tegnapelőtt mértem az ütésgyorsaságomat – négy századmásodperc, vagy ilyesmi.” Ali ökle elsistergett a fejem mellett. „Ember, ha csak a szemeddel pislogsz egyet, már landolt is egy kombinációm.” Ali utánozni kezdte ekkor a ringszónokot, amikor az kihirdeti a végeredményt: „Ladies and Gentlemen – dong, dong, dong – minden kategória világbajnoka negyedszerre is: Muhammad Aliiiii!”

Megbabonázódtam Ali kisugárzásától, bebeszéltem magamba, hogy az ő gyenge edzésteljesítménye talán csak taktika.

De a címvédő Larry Holmes is hiszékenynek bizonyult. Az október 2-án sorra kerülő mérkőzésen Ali ellen félénken védte magát és három meneten keresztül alig indított támadásokat. Akkor lett világossá számára, hogy Ali már tényleg nem a régi valószínűleg. Onnantól találta el Holmes a Bajnokot újra és újra. A tizenegyedik menetben Ali edzője, Angelo Dundee a törölköző bedobásával pedig lezárta a mészárlást.

Ali a legnagyobb ütéseket szenvedte el, de Holmes Ali pszichológiai hadviselésén sokáig fennakadt. Mivel a bűvészkedés, a cselezés és a megfélemlítés ugyanúgy hozzátartoznak a bokszhoz, mint a ring és a bokszkesztyű.

„Bokszolók hazudnak, amit eszközként használnak.” – állítja a korábbi félnehézsúlyú világbajnok, Jose Torres. Egy-egy csel nem más, mint kimondott hazugságok.

És Muhammad Ali tudott a legjobban hazudni. Kelepcébe csalta az ellenfeleit, azáltal, hogy mindent másképpen csinált, mint ahogyan az a nagykönyvben írva van: Az ökleit lent lógatta, ahelyett, hogy azzal az állát védte és az ütéseket blokkolta volna. Mivel olyan hajlékony volt a csipőjében, mint más bokszolók a nyakuknál. Úgy mozgott, mint egy táncos. „Égvilág, ez a lábaival bokszol!” – csodálta őt a koreográfus George Balanchine.

Ali zavaró hadműveletei a csaták előtt mindig hencegéssel kezdődtek. „Én vagyok a Legnagyobb!” Aztán kezdte csak el szidni az ellenfeleit.  Floyd Patterson is volt például célpontja ennek a gúnyolódásnak. Az ex-világbajnokot Ali „tehénkének” nevezte és egy köteg sárgarépával jelent meg Patterson edzőtáborában. Nagy ellenfelét, Sonny Listont csúnya medvének titulálta. A pszichológiai hadviselés során a félelmetes ütőgép elleni világbajnoki párharcot megelőzően 1964-ben Ali egy kabátot kezdett el hordani, egy felirattal, mely úgy hangzott: „Medvevadászat”.

„Liston nem fél embert”, magyarázta Ali később a csínytevéseit, „de egy tébolyulttal már ő sem tud mit kezdeni.” Azonban, hogy neki is voltak félelmei, azt Ali pulzusa bizonyítja: Liston ellen a mérlegelési ceremóniánál Ali pulzusa 54-ről 120-ra gyorsult fel.

Ali képessége, hogy egyfajta hisztériát okozzon, neki önbizalmat adott, az ellenfeleit azonban elbizonytalanította. Az abszolút kiemelkedő favoritként nyilvántartott Liston dekoncentráltan bokszolt, egyszerűen nem tudta eltalálni a sokkal gyorsabb Alit, neki viszont sok ütést kellett kiállnia, végül aztán a nyolcadik menet szünetében, elerőtlenedve adta fel a küzdelmet.

De ami 1964-ben még olyan jól működött, 16 évvel és 46 mérkőzéssel később már nem ment. Larry Holmes ellen hiányoztak már Alinak azok a testi adottságai, amelyekkel a pszichológiai győzelmét, amit kivívott a mérkőzés előtt, átváltsa egy sikerré a ringben. Az atléta elhasználódott. „A bokszolók egyszerűen nem tudják abbahagyni.” – mondja Ali korábbi orvosa, Ferdie Pacheco. „Csak ez az egyetlen olyan pont, amelyben Ali éppen olyan, mint bármelyik másik bokszoló.”

Egyébiránt Ali már a származásával is különbözik a többi bokszolótól. Eltérően olyan fekete bajnokoktól, mint amilyen Joe Louis, vagy Mike Tyson volt, Muhammad Ali nem a gettóból jött. 1942-ben Cassius Clay-ként látta meg a napvilágot Louisville-ben (Kentucky), egy kispolgári, színes családban. Apja, senior Cassius Clay, feleségét és két fiát mint névtábla-festő tartotta el. Anyja, Odessa alkalmanként gazdag fehér családoknál dolgozott konyhásnőként, vagy takarítónőként. Világosabb bőre az ír nagypapára emlékeztetett.

Clay-ék nevüket – ahogyan az afroamerikaiknál szokásos – egy fehértől kapták: Felmenői a 19. században egy bizonyos Cassius Marcellus Clay ültetvényén dolgoztak, Kentuckyban. A fehér farmer Clay a rabszolgaság eltörléséért harcolt. Alig száz évvel később azonban a fekete bokszoló Clay már „rabszolga névnek” érezte elnevezését.

Cassius Clay gyerekként az apjától hallotta, hogy ő a faji diszkrimináció miatt nem lett festőművész. „Mivel én úgy gondoltam, hogy ez egy feketének a leggyorsabb út felfelé, bokszolni kezdtem.” – mesélte később Ali visszatekintve.

Amikor Cassius 12 éves volt és semmi esetre sem szegény. Gonosz kissrácok ellopták azonban az új biciklijét. „Tanulj meg bokszolni, hogy el tudd verni a tolvajokat, ha találkozol velük.” – tanácsolta neki Joe Martin, egy fehér rendőr, aki Louisville-ben – szabadidejében – diákokat trenírozott. Cassius pedig belépett Martin klubjába. Ahol ő gyorsan elismerésre talált, ami neki az iskolában kimaradt.

Clay diákként valóságos katasztrófa volt írásban és olvasásban. A „High-School”-t Louisville-ben 376-ként fejezte be. A 391 diákból… De a ringben száz meccset is nyerni tudott és csak nyolcszor veszített.  Mint legjobb amerikai utazott 1960 az olimpiai játékokra, Rómába, és hozta el tizennyolcévesen az aranyérmet félnehézsúlyban.

Clay sikere bokszolóként a professzionális edzések és a kiemelkedő adottságok eredménye volt. Norman Mailer, aki Muhamad Aliról egy egész könyvet és számtalan esszét is írt, Clay elkötelezettségét a boksz iránt Picasso festészet iránti szenvedélyével hasonlította össze: „Picasso fiatalként soha nem tanulhatott aritmetikát, mivel számára egy hetes olyan volt, mint egy fejre állított orr.” És ahogy zseni lesz valakiből a festészet számára, úgy lett Ali is az a boksz világában.

Az olimpiai győzelem után azonnal profi lett. Az első 19 mérkőzéséből 15-öt néhánymenetes K.O.-val nyert meg Clay, és szerette egyúttal azt is megadni, hogy melyik lesz a kiütés menete is, amivel egy valóságos mítoszt épített fel: A könnyebb ellenfeleket a megadott menetig megkímélte; amely menetben még a jobb ellenfelek is nem ritkán begörcsöltek – mintha csak a kivégzésükre vártak volna. És Clay el is intézte őket.

A sztár tudta, hogy a pimasz kijelentései sok sportbarátot ellene fordítanak majd. De Clay számára ez lényegtelen volt – amíg az emberek kapkodtak a mérkőzéseire szóló jegyekért.

A „nagyszájú” Cassius Clay egy olyan sportolói típust jelenített meg az amerikai társadalomban, amit addig az még nem ismert. Az amerikaiak arra számítottak, hogy a fekete bajnokok úgy viselkednek, mint a Schmeling-et legyőző Joe Louis: A „barna bombázó” soha nem volt nagydumás, világbajnokként visszavonultan élt, patriótaként viselkedve jelentkezett a második világháborúban az amerikai fegyveres erőknél. „He is a credit to his race – the human race”, írta egy amerikai újságíró a negyvenes években.

Két évtizeddel később Clay a feketék egy új generációt jelenítette meg – tiszteletlen, ellenkező, olykor nagyzási mániás volt.

A Beatles és Clay 1964-es találkozását David Remnick könyvszerző „King of the World” című Ali-életrajzában „két, a hatvanas éveket meghatározó jelenség találkozásaként” írta le. A brit „gombahajak” Miami-ban, egy fellépés előtt látogatták meg Cassius Clay edzőtáborát. „Te nem is vagy olyan kretén, mint ahogy kinézel.” – heccelte Clay John Lennon-t. Õ azonban kontrázott: „Én nem, de te igen.” A bokszoló lenyelte a mélyütést: „Nekünk közösen kellene turnéznunk. Egy csomó pénzt csinálhatnánk.”

Az idősebb riporterek semmit nem tudtak kezdeni az egyre sikeresebb bokszsztár és a népszerű zenészek találkozójával. A fiatalabb kollégáik azonban örvendeztek. Cassius Clay lehetne az „ötödik Beatle”, írták néhányan.

Az amerikai média azonban nem a Beatles, hanem egy másik vendég miatt vált igazán izgatottá Miami-ban: A radikális muszlim Malcolm X-et látták Cassius Clay köreiben. Hamarosan körözni kezdtek a pletykák, hogy a bokszoló a „Nation of Islam” tagjává vált.

Valójában Clay már régóta érdeklődött ez iránt a radikális kisebbség iránt. Amatőr bokszolóként az 1959-es chicago-i Arany Kesztyű-tornáról egy hanglemezt vitt magával Louisville-be, rajta a fekete muszlimvezér Elijah Muhammad prédikációival. Ezt követően Cassius a tanárnőjét egy fogalmazás ötletével lepte meg, amit a „Nation of Islam”-ról akart írni.

Az újdonsült profi, Clay Miami-ban egy mecsetet kezdett látogatni és hamarosan két fehér  azt is észrevette az edzőtáborban, hogy Cassius és az ugyancsak bokszoló testvére, Rudy szabadidejüket a muszlimoknál töltik el. (Rudy Rahman Ali néven vált profi bokszolóvá, 18 mérkőzéséből 14-et nyert meg, az utolsó három mérkőzésén azonban sikertelen maradt, így 1972-ben vissza is vonult a sportágtól. Utolsó vereségét az ellen a Jack O’Halloran ellen szenvedte el, aki később az első Superman-filmekről vált ismertté. – a szerk.) De az edző, Angelo Dundee és a segédorvos, Ferdie Pacheco nem avatkoztak bele a dologba. „A vallás és egy bokszoló szerelmi élete azok a dolgok, amelyekbe az embernek soha nem szabad beavatkoznia.” – vallotta Dundee.

Dundee egészen védence karrierpályája keserű lezáródásáig vele maradt. Mivel Clay/Ali ellenállt az új barátai nyomásának, hogy a trénert elbocsássa. „Õ ugyan fehérként viselkedik”, mondta Ali Dundeeról, „de belsőleg sok van benne egy feketéből.”

A Sonny Liston elleni csata előtt, 1964. február 25-én Malcolm X New Yorkból Miami-ba utazott. A bokszoló és a muszlimvezér együtt mentek az öltözőkabinba. Letérdeltek és Allahhoz imádkoztak. Clay nyerte a csatát. A szenzációs győzelmet követő sajtókonferencián jelentette ki az újdonsült világbajnok, hogy ő muszlim lett.

A hír az egész világot körbejárta és mindenek előtt az amerikaiakat rázta meg. Egy éjszaka alatt vált a boldog, fiatal „külsősből” a nemzet biztonságát fenyegető, sötét veszély. Muhammad Ali, ahogyan Cassius Clay onnantól nevezte magát, kizárta magát a népközösségből.

Még Martin Luther King is nyilvánosan kritizálta a „faji szétválasztás bajnokát”. Az azóta szabaddá tett FBI lehallgatási jelentések bizonyítják azonban, hogy a keresztény polgári jogi harcos az Allah miatt „elveszetté vált” testvért továbbra is hívta és gratulált neki a ringbeli győzelmekhez.

Kilencszer győzött Muhammad Ali világbajnokként egymás után. 1967-ben azonban a bokszszövetség elvonta tőle a címet és licenc-ét is. A vietnámi háborútól való undora miatt megtagadta ugyanis a katonai szolgálatot: „Semmi problémám sincs a vietkongokkal; ők soha nem szidalmaztak engem „nigger”-ként.” A bíróság öt év börtönre ítélte a katonai szolgálatot megtagadó bokszolót.

Ali politikai szimbólummá vált. A vietnámi háborúval szembeni mozgalmat és a színesek öntudatát is ő testesítette meg. Mialatt a ringből el volt tiltva, a bokszoló egy másik tehetségét kamatoztatta: Muhammad Ali beszédeket tartott. Egyedül 1969-ben 168 amerikai iskolában és egyetemen tartott fellépéseket. „Fekete muszlim retorika Cassius Clay előadásában” – írta egy katolikus folyóirat. Ali, ahogyan azt bizonyította is, képes volt a politikai mozgósítást a popkultúra csillogásával megvalósítani.

A börtönbüntetéssel és a boksztól való eltiltással szemben Ali eredményesen küzdött. Miután négy évet követően ismét a ringbe emelkedett, 1971-ben Joe Frazier ellen vereséget szenvedett. Az ellen a Joe Frazier ellen, aki Ali távollétében világbajnok lett. De ezután a vereség után Ali-nak még 14 további mérkőzést kellett megvívnia, mire végül 1974 októberében ismét esélyt kapott a cím visszahódítására: a „Rumble in the Jungle”-nél, a veretlen bajnok, George Foreman ellen, Zaire fővárosában, Kinshasá-ban.

Ali nyerte az első menetet, látta azonban, hogy az ütései egyáltalán nem rázzák meg a világbajnokot. A következő hét menetben a köteleknél állt és igyekezett – amennyire csak lehetséges -  kilendülni Foreman ütései elől és azokat blokkolni.

Onnan gúnyolta Ali a bajnokot: „Tudsz ütni?” „Nem, te nem tudsz.” „Ez olyan, mint egy vatta.” „Semmit nem érsz.” Amikor megszólalt a szünetet jelző gong, Ali győztesként emelte fel a karjait. Pedig Foreman nyert minden menetet.

A nyolcadik menetben Ali „Rope a Dope”-taktikájával elérte, amit akart. Foreman fáradtá ütötte magát. Teljesen kimerülve tántorgott bele Ali kontrájába. Százezer kongói a kinshasa-i stadionban és világszerte milliónyian a televíziókészülékek előtt tomboltak: Muhammad Ali ismét világbajnok.

„A koponyám vibrált, mint egy hangvilla, neonlámpák jártak fel és alá. Az ember ilyenkor denevéreket lát trombitákkal és alligátorokat harsonákkal.” – írta le Ali memoárjában a súlyos fejtalálatok hatásait. A kényszerszünetet követő visszatérése óta Ali azzal büszkélkedett, hogy az ilyen, testre és fejre mért ütések minden mennyiségét ki tudná bírni. A valóságban ő egyszerűen csak nem tudta már azokat elkerülni, lassabbá vált.

Az ütések elviselésének szándékos, „új stratégiája” a világbajnoknak rövidtávon még hozott egy pár győzelmet. Hosszútávon azonban Ali „ütésviselő képessége” fatálisnak bizonyult. Doktor Pacheco a vizeletében vért talált, és féltette az agykárosodástól – Ali azonban tovább akarta csinálni.

Nem pénzhiány, hanem az érvényesülési vágy űzte az idősödő bajnokot újra és újra az arénába. Szüksége volt a figyelemre, a tapsra. Tudta, hogy csak a ring lehet számára egy emelvény a világ felé. „A bokszot használom azért, hogy egy üzenetet terjesszek.” – magyarázta.

1980-ban Ali üzenete az olimpia bojkottja volt. A bokszoló amolyan „fekete Kissinger”-ként utazott Jimmy Carter elnökért Afrikába: Az ő „nagyapjai” kontinensének országai tüntetőleg kellett, hogy távol maradjanak a moszkvai olimpiától az afganisztáni szovjet bevonulás miatt.

Ali-nak alig volt sikere, azonban odaállt a misszió mellé. „Ha az oroszok valamelyik fehér országba vonulnának be”, mondta akkoriban egy Spiegel-interjúban, „ti egy hatalmas ribilliót csinálnátok. De Afganisztán csak egy színes, szegény, muszlim ország.”

Az afganisztáni testvérek mellett való kiállását követően Ali-nak még két mérkőzése volt: Larry Holmes és Trevor Berbick ellen veszített. Amikor 1981-ben végleg visszavonult, 62 mérkőzést nyert és 5 veszített el. 49 millió dollárt keresett a ringben: Miután minden tanácsadót, esedékes adót, válási és bírósági költségeket kiegyenlített, összesen 3,5 millió dollár maradt neki.

Abból lehet élni, ráadásul Ali szerzett egy michigan-i farmot is és továbbra is jól megfizették, amikor termékeknek reklámot csinált, vagy valamilyen eseményen fellépett. Mivel akkoriban Muhammad Ali, a bokszoló volt a világ legismertebb embere. Piaci kofák Afrikában, halászok a Fülöp-szigeteken, diákok Mexikóban, fiatalok Oroszországban – mindnyájan felismerték volna őt, ha hirtelen közöttük termett volna.

Azonban Ali karrierje végén egy beteg ember volt és annak láthatjuk ma is. A veséi tönkrementek, csak motyogni tud, a kezeit pedig nem tudja már nyugodtan tartani. Az orvosok akkoriban Parkinsont diagnosztizáltak nála: Az agy középső részének cellái degenerálódtak, amelynek a következményei az emlékezetkiesés, testtagok remegése, elgyengülések.

Az addig kevéssé kutatott betegséget Ali valószínűleg a „brutális sport” nélkül is megkapta volna, „aminek ő a „szépség illúzióját” tulajdonította” (így fogalmaz a könyvszerző Pete Hamill). A boksz azonban biztosan erősítette a betegség lefolyását. Ali azonban nem ismeri a megbánást: „Még egyszer ugyanezt az utat járnám.” A fiainak azonban inkább orvosnak, vagy ügyvédnek kellene lennie. És, hogy éppen a lánya, Laila (21 éves) akar bokszolni, irritálja az apát.

Alinak kilenc gyereke van, a legfiatalabb Asaad, hétéves, egy adoptált fiú. „Egy játszótárs Alinak.” – fogalmazott fájdalmasan Lonnie, Ali negyedik felesége. Õ nem tud az elődei „fényképszerű” szépségével konkurálni. Lonnie pszichológiát és közgazdaságtant tanult, jelenleg a pénzügyekkel foglalkozik és vezeti Ali michigan-i birtokának a háztartását; szeretetteljesen anyáskodik a mozgáskorlátozott férje fölött.

„A betegségem egy áldás. Most már reményem van arra, hogy a mennybe jussak.” – magyarázta Ali, „korábban bűnös voltam, aki szünet nélkül a nőket hajkurászta.” Az egykori bajnok afférok követhetetlen láncolatát hagyta maga mögött. De eltérően a legtöbb sikeres fekete sportolótól Ali soha nem foglalkozott a fehér női tisztelőivel.

A riportereknek, akik azt kérdezték tőle, hogy a fehér nők nem elég csábítóak-e, Ali úgy válaszolt: „De, azok természetesen – a fehér férfiaknak.” „A fehér nők visszautasítása Ali számára egy morális és politikai szükségszerűség volt, az erő és a tisztaság kifejezése”, áll Remnick életrajzában.

Ali ezen a ponton Amerika „Nation of Islam” nevű szervezete doktrínájához hű – habár ő már a hetvenes években a vallásának fő irányához csatlakozott, ami nem ismer különbséget a rasszok között. Döntése reakció volt arra a tiszteletre, amit az emberektől a világ minden tájáról kapott.

Honfitársai szerelme azonban csak 1996-ban lángolt fel igazán: A súlyos betegségétől megjelölt Muhammad Ali az olimpiai lángot Atlantában – remegő kezekkel, de láthatóan telve a büszkeségtől. Az amerikaiak a nyitóceremónia 3,5 milliárd nézője között törölgették meghatottan a szemeiket.

Polgárok, akik az ellenséges feketét a szülőhazájuk elárulójaként átkozták el, hirtelen Alit, mint a nagy amerikai mártírt kezdték el tisztelni, ahogyan azt Gerald Early is írja. Az afro-amerikai szerző Ali sorsát az évszázadunk legjelentősebb példájaként tartja nyilván a rasszizmus feletti győzelem terén.

Muhammad Ali legendává vált. A fiatalság Alit filmekben és videó-klippekben látta és manapság az első rapper-ként tartják nyilván. Szüleik Európában rajongtak azokért az éjszakákért, amelyek során ők azért keltek fel, hogy Ali harcait élőben láthassák a tévében. Látni akartak valamit ők Ali „szépségéből”, vicceiből, jelleméből.

1999. január 16-ról 17-re virradó éjjel én – ahogy egykoron – beállítottam a vekkert magamnak. Õrültségnek tűnt: Ki kel fel az ágyból még azért, hogy az Ali utáni érákban megnézzen egy boksz-közvetítést az USÁ-ból??

Mike Tyson harcol Francois Botha ellen. A Las Vegas-ban megrendezésre kerülő mérkőzés előtt a kamera végigpásztázza a prominensek ülőhelyeit a ring mellett. Ott ül Muhammad Ali is. Arca felduzzadva, fáradtnak tűnik. Hogy milyen felhajtás folyik körülötte, úgy tűnik, már nem érdekli.


Megjelent a Der Spiegel-ben, 1999. április 1-én.

                           


Fordította: Hegedős Soma - 2016. augusztus 12.

Oszd meg, tedd a kedvencek közé!

Hozzászólok:

login: jelszó: » regisztráció

@Jersey Joe: "Mindenki azt írja, hogy mennyivel esélyesebb volt Liston, mindenki őt tartotta favoritnak, de ezekből a cikkekből nekem nem ez jön le, hanem az, hogy már tizenévesen tudták róla, hogy kiemelkedő szupertehetség."

Szerintem csak azért van ilyen érzeted, mert nincs mellé téve Sonny Liston korabeli sajtója. Alit is tehetségesnek tartották a világbajnokág elnyerése előtt, de inkább csak egy nagyszájú tehetségnek, mint szupertehetségnek.

» leibigabi   válasz erre
    2016-08-16 11:04:35

@Aliakiraly: Az a baj, hogy én azt látom, hogy valójában ezt mindig is tudták róla.

Mindenki azt írja, hogy mennyivel esélyesebb volt Liston, mindenki őt tartotta favoritnak, de ezekből a cikkekből nekem nem ez jön le, hanem az, hogy már tizenévesen tudták róla, hogy kiemelkedő szupertehetség.

» Jersey Joe   válasz erre
    2016-08-15 14:00:36

Persze tudom, hogy az döntött. Csak azt mondom, hogy az ötödikben már leiskolázta Coopert. És tényleg jó volt Henry :)

» infamous   válasz erre
    2016-08-14 14:53:41

@infamous: Azért hozzájárult a győzelméhez a vérzés is, nem gondolod? Mind1 Cooper akkor is nagyon jól teljesített mindkét meccsen.

» sziporka   válasz erre
    2016-08-14 14:20:35

@sziporka: Elsőn az ötödik menetre jósolta a kiütést, ezért addig nem is adott bele mindent. Az ötödikben meg kb 1 perc alatt le is rendezte.

» infamous   válasz erre
    2016-08-14 11:32:30

Köszönet a cikkért! Érdemes elolvasni, mert Ali tényleg több volt, mint egy átlag feletti képességű ökölvívó!

» Aliakiraly   válasz erre
    2016-08-14 11:04:05

@Jersey Joe: Cooper mindkét meccsükön vezetett a pontozólapokon, amikor leállították.

» sziporka   válasz erre
    2016-08-14 10:35:53

Cooper-nek nagyon jó balosa volt. Ali jónéhányszor bajban volt.

» Jersey Joe   válasz erre
    2016-08-13 21:25:04
Ugrás az oldal tetejére