Az öregember nem számított látogatóra.
Az ágya szélén ült kicsiny harlemi szobájában és a rádiót hallgatta. A szoba sötétbe burkolózott, persze nem volt rá különösebb ok, hogy ne így legyen, mivel az idős ember vak volt. Komótosan felállt mikor az idegen belépett, egy madzag után kotorászott, amit a plafonon lévő lámpához erősítettek.
„Engem akarsz látni?” – kérdezte kicsit hitetlenkedve, miközben felkapcsolta a gyenge fényű világítást.
Az ismeretlen vendég igennel felelt, őt szeretné látni. Azt mondta, hogy újságíró és meg szeretné írni a történetét.
„Mit akarsz te írni az öreg Samről? – tudakolta az öreg. „Õ már rég nem a régi. Láttál valaha harcolni?”
Ekkor már közel 18 év telt el azóta, amikor Sam Langford utoljára bokszolt 1926 augusztusában. 26-ban már rég túl volt a csúcson, talán 41 éves lehetett és szinte teljesen vak. 24 éves pályafutása során megküzdött korszakának néhány legjobbjával, a könnyűsúlytól egészen a nehézfiúkig, és csak nagyon ritkán szenvedett vereséget. Habár pontos rekordja továbbra is viták tárgyát képezi, annyi biztosnak látszik, hogy legalább 293 mérkőzésen szállt szorítóba, legkevesebb 167 győzelmet aratott 38 vereségével szemben, 85 mérkőzése végződött döntetlenre, vagy eredmény nélkül, és legalább 117 kiütést vallhat magáénak, amivel minden idők 10 legjobbja között található. Tim Leone történész ugyanakkor 216-46-44-es rekordot összegzett nála, 138 kiütéssel, kiegészítve 16 ND és 3 NC mérkőzéssel, de az igazságot valószínűleg már sosem tudjuk meg. Amikor 1944 januárjában Al Laney, a New York Herald Tribune újságírója felkutatta, már nagyon kevesen emlékeztek rá, de fénykorában, Sam Langford a világ egyik legjobb bokszolója volt, és mind a mai napig, a valahova volt legnagyszerűbb öklözők között tartják nyilván.
„Azt hiszem Langford valószínűleg a világ öt legnagyobb bokszolójának egyike.” – vélekedik Kevin Smith, „A csavargók, avagy a fekete bokszolók története 1870 és 1930 között” szerzője.
A boksztörténész Bert Sugar kicsit kritikusabb, de a „100 legjobb bokszoló” című könyvében így is a 16-ik helyen jegyzi Langfordot, megemlítve, hogy ő a legjobb azok közül, akik soha nem nyertek világbajnokságot.
Igen ebben leledzik a valódi oka annak, hogy Langford neve kevésbé cseng ismerősen, mint világbajnoki címmel rendelkező kortársainak, legyen Stanley Ketchelről, Jack Johnsonról vagy Jack Dempseyről szó. Képességei, eredményei ellenére sosem kapott lehetőséget, hogy világbajnoki címért küzdhessen, akármelyik súlycsoportban is lépett szorítóba, pedig fekete volt és egy igazán kitűnő bokszoló.
„A 20-ik század első két évtizedének legrettegettebb bokszolója volt.” – mondja Mike Silver bokszszakíró és történész. „Szinte tökéletes harcos volt. Nagyon alacsony (170 cm), de szokatlanul hosszú karjai voltak. Emellett boksztudásával is megelőzte korszakát. Közelről és kívülről is tudott bokszolni. Ha közelről akart bunyózni, akkor meg is találta a módját, hogyan kerüljön belülre. Távolról, középről és közelről, mindenhonnan tudott bunyózni. Azonfelül pusztító ütései voltak, és ami igazán csodálatos, hogy az erejét mindig magával vitte a különböző súlycsoportokba.” Sam gyakran 20-50 fontos súlyhátránnyal vágott neki mérkőzéseinek, mégis, több kiütést tudhat magáénak, mint Mike Tyson vagy George Foreman együttvéve, ahogy Silver is említi, korszakának legkerülendőbb harcosa volt.
Egy alacsony, mokány, hosszú kezű bombázó volt. Hihetetlen széles vállak és hátizomzat jellemezte, minden ütése pusztító volt, még a jabjei is. Ha megfogta ellenfelét, halálos finiselőként nem kegyelmezett senkinek. Nagyszerű volt a vetélytárs megtévesztésében is, amikor 1914. október 21-én a fehér reménység, Gunboat Smith ellen bokszolt, a Boston Globe így számolt be: „Langford kemény jabekkel a kötelekhez szorította Smithet, majd a saját sarkába terelte. Langford becsapta, mert Smith váratlanul leengedte fedezékét és Sam ekkor beküldte a jobbkézt, éppen a füle alá…”. Védekezése is messze megelőzte korát, remekül blokkolt, miközben jobbkezét állandóan készenlétben tartotta a kontraütésre. Remek egyensúlyának köszönhetően egész testét beleadta ütéseibe és ütésállóságára sem volt panasz, könnyedén átvészelte a sokkal nagyobb küzdőfelek próbálkozásait. Elrettentő támadások, zseniális védekezés, Sam mindkettőre képes volt.
„Sok szakértő szerint a történelem legnagyobb harcosa volt. Az ember, akitől féltek a bajnokok, az ember, aki annyira jó volt, hogy sosem kapott lehetőséget, hogy megmutassa, mennyire is jó valójában.” – Al Laney
Egyes források szerint Langford 1885. március 4-én született a kanadai Nova Scotiában (New-Scotland) található Weymouthban. Weymouth egy gyarapodó fakitermelő-központ volt Scotia déli részén, valójában csak egy halászfalu nagy létszámú fekete közösséggel. Az Amerikai Függetlenségi Háború (1775-1783) idején mintegy 2000 fekete rabszolga szökött el az ültetvényekről, hogy csatlakozzanak a brit seregekhez New York Cityben. Részt vettek a harlemi ütközetben, majd miután 1783-ban a britek hajókkal evakuálták New York-ot, a fekete katonákat is magukkal vitték és Nova Scotiában telepítették le őket, Halifax, Digby, Weymouth és Saint John környékén. William Langford, Sam ükapja is egyike volt ezeknek a katonáknak. Sam egy alacsony, zömök favágó fiaként látta meg a napvilágot, akit a Sissiboo folyó legerősebb és legkeményebb log-drivereként tartottak számon. (A nagyobb fákat akkoriban folyón szállították, és a munkások feladata volt ezek terelése, ami hihetetlen erőnlétet igényelt és gyakran az életükkel fizettek miközben az úszó fákon egyensúlyoztak.) Sam Weymouth peremén egy ósdi viskóban éldegélt családjával és kortársaihoz hasonlóan nagyon kemény gyerekkor várt rá. Iskolába alig járt, és 11 évesen már tehénpásztorként és faáru rakodóként dolgozott Digbyben heti egy dollárért. Ha hazament Weymouthba 16 mérföldet gyalogolt oda-vissza, mert nem volt 60 centje vonatra. Egy évvel később már egy gőzösön szolgált, de miután a hajó egy viharban elsüllyedt New Brunswick partjainál, újra az utcán találta magát. 14 éves korára egy igen hajlékony, erős fiúvá cseperedett, aki Nova Scotia és New Brunswick között számos helyen megfordult és többnyire rakodómunkásként tartotta fenn magát. Nehéz élete volt, útját gyakran keresztezték csavargók, útonállók, akik számtalanszor provokáltak verekedést a negro fiúval. Sam hamar megtanulta, hogyan is védje meg önmagát. Története akkor kezdődött mikor hamarosan nyakába vette a világot. Maine, New Hampshire és Massachusetts államain keresztül eljutott New England legnagyobb városába.
A századforduló környékén, egy szomorkás-arcú, cingár fekete srác kóborolt a bostoni télben, letörve, átfázva, és napok óta élelem nélkül. Nem tudta hány éves is valójában (talán 16), de azzal tisztában volt, miért is menekült el kutyájával weymouthi otthonukból. „Az apám állandóan vert engem” – emlékszik vissza 1944-ben. Egy több számmal nagyobb, kidobott kabátban mászkált és annyira szánalmas látványt nyújtott, hogy egy Joe Woodman nevezetű bokszmenedzser végül megsajnálta és alkalmi munkát adott neki az öreg Lenox Athletic Clubban. Így került kapcsolatba az ökölvívással, amely a következő évtizedekre meghatározta életét és végzetét. Sam itt figyelt fel a profi bokszolókra és megpróbálta elsajátítani stílusukat. Amint rendszeresen tudott enni, Sam gyorsan megerősödött, annyira, hogy hamarosan megkérte Woodmant, hogy szervezzen neki is egy mérkőzést. Nemsokára néhány bunyós kesztyűpartnere lett, majd pehelysúlyban megnyerte a bostoni amatőr-bajnokságot és még abban az évben profinak állt.
Első jegyzett profi meccsét egy ötödik menetes kiütéssel nyerte meg Jack McVicker ellen 1902. április 11-én. Pályafutása túlnyomó részében Bostonban élt és bokszolt, innen ered két beceneve is, mint a „Bostoni Terror” vagy a közismertebb ragadványneve, „a Bostoni Fókabébi”, de úgy is nevezték, mint a „Nova Scotia-i Gnóm”. A „Fókabébi” valójában egy folklór mesefigura neve volt, egyértelműen lekicsinylő és megalázó jelző volt a feketék számára, jól mutatva miként tekintett akkoriban a társadalom a színes bőrű bokszolókra.
Szinte pályája kezdete óta kemény, jó képességű ellenfelekkel harcolt, köztük sokkal rutinosabb világbajnokokkal. „Azok a bokszolók, akikkel az első éveiben küzdött, volt köztük jó pár igazán kemény pasas” – mondja Smith. „Akkor senki sem figyelt az érdekeire, nem foglalkoztak a jövőjével, különben nem dobták volna össze ezekkel a fickókkal.” 1903-ban, mindössze 25 profi mérkőzéssel a háta mögött legyőzte a könnyűsúlyú világbajnokot Joe Ganst, egy 15 menetes, tétnélküli találkozón. Sam kicsit nehezebb volt Gans-nél, a váltósúly környékén mérlegelt, így Joe címe nem forgott veszélyben. Gans remekül kezdett, egy tripla horoggal és egy kemény jobbegyenessel nagy fölénybe került az első menetben. De Langford ezután remekül védte Gans ütéseit, öt menet után pedig a bajnok elkezdett lelassulni és a végén Langford győzelmét hirdették ki.
„Nos, Gans az előző éjszaka bokszolt, sokat ivott és egész este kártyázott, aztán felugrott valamelyik Philadelphiából induló vonatra. De ha valaki egy egyéves gyereket állít ki Bernard Hopkins vagy James Toney ellen, és leégnek, akkor engem egyáltalán nem érdekel, hogy mondjuk Toney mit csinált az előző este.”
Innentől kezdve Langford folyamatosan magasabb súlycsoportokban lépett szorítóba, és továbbra is az elérhető legkeményebb ellenfeleket kereste.
„135 fontról indult, és egyre nagyobb és erősebb lett.” – mondja Smith. „Azon bunyósok egyike volt, akit legszívesebben mindenki elkerülne. Erős, vastag nyaka volt és bárhol is ütötték, szinte sebezhetetlennek tűnt.”
„Az emberek mindig arról beszéltek, hogy milyen hosszúak a karjai, de az ütőtávolság egy igen megtévesztő adat, mivel a vállszélesség is beletartozik. És ha hátulról nézed Langfordot, akkor láthatod, hogy a vállai félelmetesen szélesek voltak. A természet torzszülöttje volt, ez nem is kérdéses. Az egész ember egy nagy test és kar volt, vastag, erős nyakkal. Olyan volt, mint Tyson, csak hosszabb karokkal és szélesebb vállakkal, és egy kicsit alacsonyabb volt (170 cm), ha ezt el tudja valaki képzelni.”
1904-ben döntetlent bokszolt a váltósúlyú világbajnok Joe Walcott ellen, természetesen címnélküli mérkőzésen, majd 1906-ban már a jövő nehézsúlyú bajnokával, Jack Johnsonnal nézett farkasszemet. Langfordnak kis híján sikerült a csoda, hiszen az ötödik menet végén csak a gongszó mentette meg Johnsont a kiütéstől, de a hatodikban ő küldte padlóra Langfordot és 15 kemény menet után végül Jack kezét emelték magasba.
„Ekkor Langford úgy 155 font környékén lehetett, míg Johnson 190, 195. Ez egy férfi és egy fiú csatája volt, mivel Langford még nagyon fiatal volt. Csak pár mérkőzése volt addig nehézsúlyúak ellen, de úgy gondolom, már abban az időben is láthattak az emberek, hogy Langford egy igen különleges harcos.”
Az évek folyamán egyre csak erősödött az a mítosz, miszerint Johnson igencsak megszenvedett Langford ellen és a veresége több mint vitatható volt. A történetet igazából Sam menedzserei táplálták, hogy egy visszavágót csikarjanak ki az időközben az első fekete nehézsúlyú bajnokká avanzsálódott Johnson ellen. De közben Langford sokkal nagyobb lett (habár nehézsúlyúnak még mindig kicsi, még az akkori standardok szerint is), lényegesen technikásabb és rutinosabb, így Johnson habozott. Langford sosem kapott lehetőséget, hogy világbajnoki címért küzdhessen.
„Johnson történelmet írt, de korántsem volt biztos a pozíciója. Talán kereshetett volna egy kis pénzt Langford ellen, de túl nagy volt benne a kockázat. És a promóterek sem lelkesedtek a dologért, hiszen mit nyerhettek volna? Csak egy újabb fekete bajnokot...”
A világbajnoki mérkőzések helyett Langford kénytelen volt ugyanazokkal az ellenfelekkel harcolni, újra és újra, többnyire olyan kitűnő fekete bunyósok ellen, mint maga is volt, akiket hozzá hasonlóan szinte száműztek a világbajnoki címek környékéről. Tizenháromszor bokszolt Joe Jeannette-vel, Sam McVey ellen ugyanannyiszor, Harry Willsnek pedig tizennyolc alkalma adódott, hogy kiismerje a bostoni bunyóst. Mikor fehérek ellen küzdött rendszeresen arra utasították, hogy fogja vissza magát, feltéve, ha további mérkőzéseket is szeretne vívni a közeljövőben.
„Pályafutásom során háromszor ütöttek ki.” – emlékszik vissza Harry Wills. „Kétszer Langford és az utolsó meccsemen Paulino Uzcun. Még mindig nem emlékszem, csak a mendemondákból, hogy Sam hogy is ütött ki. Az első 1914-ben történt. 20 menetre terveztünk, és mikor a 14-ik kezdődött, akkor úgy tűnt, könnyű dolgom lesz, Sam nem volt valami jó formában, és a döntő ütésre készültem. A szeme vérzett és az utolsó dolog amire emlékszem, hogy a sarka előtt voltunk pár lépéssel, akkor történhetett.” A San Francisco Chronicle november 27-i száma így számolt be, „egy balhorog az álra és máris fordult a kocka.”
„Két évvel később újabb 20 menetes csata várt ránk. A 18-ban Sam ismét gondba került és én megint megpróbáltam a gyors kiütést. Túlélte valahogy, és mikor a 19-re gongattak ismét rátapadtam. Úgy éreztem, ha beszorítom valamelyik sarokba, akkor be tudom fejezni. Ennyire emlékszem. Akkor kaphatott el mikor rárontottam.” A New Orleans Times Picayune 1916. február 13-i cikke szerint egy hatalmas balhorog vetett véget a találkozónak. „Nem tudom meddig voltam eszméletlen, de jó ideig tarthatott. Csodálatos harcos volt, és megkockáztatom, hogy fénykorában verhetetlen.”
1917 júniusában a hatodik menet után sérülés miatt feladja a Fred Fulton elleni mérkőzését. A Boston Globe beszámolója szerint „mikor Sam feladta, a szeme teljesen bezáródott”. Nagy valószínűség szerint az ezen a találkozón elszenvedett sérülés volt az, aminek folyományaként Sam hamarosan megvakult bal szemére.
Mégis, az óriási hátrány ellenére, Langford tovább harcolt. 1922-ben, 37 évesen, a második menetben kiütötte a későbbi középsúlyú bajnokot Tiger Flowerst, úgy, hogy egy újabb sérülés következtében csaknem másik szemére is megvakult. „Ahogy küzdött, ahogy érezte az ellenfelét, ahogy ráérzett miként kerüljön belülre, egyszerűen briliáns bokszoló volt, képes volt az egész párharc során belharcban bunyózni. És amint belülre került, a hatalmas tapasztalatának köszönhetően már ösztönszerűen el tudta volna mondani, hogy hol vannak az ellenfél kezei és így tovább, és csak annyit mondott volna, OK, meg tudom oldani.” – mondja Silver. Langford később így emlékezett vissza erre az időszakra: „1922-ben (valójában 23-ban), lementem Mexikóba, a bal szemem teljesen elment, és a jobbal is csak árnyékokat láttam. Egy hályog volt rajta. Kid Savage-dzsel hoztak össze egy címmérkőzésen. Blöfföltem, hogy látok, de így is borzasztó sokat tettek a kölyökre. Egyszerűen csak éreztem mit kell tennem, és megcsináltam. Mondtam nekik, csak tegyetek pont elé. Elfelejtett elhajolni és a következő pillanatban már én voltam Mexikó nehézsúlyú bajnoka.”
Bár 1924-ben megműtötték, látása évről-évre rosszabbodott. Végül is, Langford nem sokáig palástolhatta betegségét, és miután 1926-ban az egyik mérkőzésen a rossz sarok felé indult, az engedélyét bevonták és visszavonult.
„Szinte hihetetlen, hogy a valaha élt egyik legnagyobb bokszolót teljesen elfelejtették. Egyszerűen csak eltűnt, senki sem tudta, hol élt, vagy mit csinált.” – mondja Smith.
Amikor Laney rátalált a lehangoló harlemi környéken, Langfordnak szinte nem volt semmilye, egyedül volt és éhezett, persze humorát nem vesztette el. „Leginkább a harlemi-diétán vagyok.” – mondogatta viccelődve. A sors ismétli önmagát, miután szögre akasztotta kesztyűjét ugyanolyan nyomorban találta magát, mint mikor kissrácként Boston utcáin kószált. Mikor élelemért koldult az éttermeknél, mindig rakott a zsebébe pár fogpiszkálót. Öreg korára is megmaradt eme szokása…”Ha éhes vagyok, és nincs pénzem ételre, iszok egy pohár vizet és a fogaimat piszkálom. És használom a képzelőerőmet.” Ez volt az a bizonyos diéta Langford-módra…
Laney újságcikkei után kicsit jobbra fordult a sorsa, a helyi meccseken a Langfordért körbejáratott kalapok szinte mindig megteltek pénzzel, így az egykoron rettenthetetlen harcos viszonylagos jómódban élhette le hátralevő életét, egészen 1956. június 12-én bekövetkezett haláláig, amikor valószínűleg 70 éves lehetett. Egy év telt el azóta, hogy a Ring beválasztotta a Hírességek Csarnokába, ő volt az első bokszoló, aki bajnoki cím nélkül kapta meg ezt a megtiszteltetést. Mikor eltávozott a cambridge-i öregek otthonában, a bostoni Fókabébi zsebei üresek voltak, mint mindig, ugyanúgy, mint végeláthatatlan rekordja, melyet sosem díszítettek világbajnoki címek.
Több mint ötven év elteltével, Langford neve továbbra is szinte a teljes ismeretlenségbe vész el.
„Mikor megemlítem a nevét, csak üres tekinteteket látok.” – mondja Sugar. „Semmi, zéró a Richter-skálán. Még a Ring Magazin Rekordok Könyvében sem találod meg az eredményeit, mivel sosem volt világbajnok.”
„Az egyik legviccesebb sztori az volt, mikor a félig vak Langford elment Doc Kearnshez (a nehézsúlyú világbajnok Jack Dempsey menedzsere) úgy a 20-as években, hogy Dempsey ellen szeretne bokszolni. És Doc Kearns csak annyit mondott, „Sam, mi valami könnyebbet szeretnénk.”
„Félig vak volt, csak egy istenverte középsúlyú és mégis ilyen jó volt…”
„Senki ne szomorkodjon az öreg Sam miatt. Szép évek sokasága van mögöttem, bejártam az egész világot, talán öt vagy hatszáz csatát vívtam és mindegyik gyönyörű volt…”
Források:
- Cyber Boxing Zone
- Samuel Pinnington: Sam Langford - The 300 bout man
- Kieran Mulvaney: The greatest fighter almost nobody knows
- Monte D. Cox: Sam Langford, The Boston Terror..."Unbeatable In His Prime."
2007. 03. 21. Leone
