Teddy Roosevelt, az elnök bokszkesztyűkben

Politikus… a nap legnagyobb részét öltönyben tölti, ülve, egy kényelmes irodában és népsanyargató, jóléti, vagy racionális döntéseket hoz, illetőleg azon dolgozik munkával töltött óráiban, sőt, sokszor még azon kívül is. Lehet egy politikus kemény fickó, vagy éppen hölgy? Természetesen, de a keménységük általában saját munkájukban és vadászterületükön nyilvánul meg, és nem a szó szerinti, általánosan, a köznyelvben értelmezett keménységet tudjuk ezzel az úgymond életformával összepárosítani. Természetesen azonban ez alól is akadnak kivételek, elég a közelmúltból például Vitali Klitschkora, vagy Manny Pacquiaora gondolni, akik sikeres ökölvívó pályafutásukat követően léptek a parlamenti csatározás mezsgyéjére. Következő cikkünk egy kicsit messzebbre ugrik időben, egészen a 20. század hajnalára, helyszínileg pedig az Egyesült Államokba, egy kultikus helyre, amit úgy hívnak: Fehér Ház.

Valamikor az 1860-as évek közepe-vége felé járunk, amikor egy kisfiú várakozik New Yorkban, hogy postakocsin utazva eljusson a Moosehead-tóhoz, mégpedig azért, hogy súlyos asztmájának tünetei némileg enyhüljenek. A kisfiú, nevezzük Teddy-nek, saját bevallása szerint nagyon beteges, vékony, gyenge gyerkőc volt, aki egyszerűen képtelen volt bármilyen formában megvédeni magát, amikor nézeteltérése támadt a többi kölök azt firtatta, van-e rajta sapka, vagy nincs. Teddy-t mindjárt a postakocsi állomáson is megtalálta néhány srác, és hamarosan felütötte a fejét a csirkeudvar jelenség, vagyis elkezdték csipkedni a legsebezhetőbbet. „A postakocsi állomáson összetalálkoztam néhány sráccal, körülbelül olyan korúak voltak, mint én. Azonnal meglátták bennem az áldozatot és elkezdték megkeseríteni az életemet. A legrosszabb az volt, hogy mikor nekiálltam volna bunyózni velük, simán kitértek a támadásaim alól és nem is bántottak, hanem tulajdonképpen én tettem kárt saját magamban.” – emlékezett később emlékirataiban Teddy.

A tehetős családja karjaiban cseperedő kisfiú hazatérése után úgy döntött, változtatnia kell a dolgokon és megkérte édesapját, segítsen neki megtanulni bokszolni. Idősebb Roosevelt sem szívesen nézte jó szemmel, hogy minden héten új csattogós szárnyú falepkét kell vásárolnia fiának, mert összetörik a haverjai, ezért teljes mértékben fia mellé állt a kérdésben, és összehozta őt egy bizonyos John Longgal, aki egészen közelről ismerte a bokszkesztyűs tudományágat.

Teddy nem volt kiemelkedő tehetség, viszont nagyon szerette a bunyót, rendkívüli tudásszomj és szorgalom jellemezte, illetve minden edzésen kőkeményen odatette magát. Long annyira bízott a fiúban, hogy elindította egy versenyen is, könnyűsúlyban, amit Teddy – mindenki általános meglepetésére – meg is nyert. Az említett torna nem bírt kiemelkedő fontossággal, viszont Teddy később, a Harvardon töltött egyetemi évei alatt is folyamatosan versenyzett, és bármikor, bárkivel szívesen kiállt, soha nem ijedt meg a harctól, legyen szó ökölvívásról, birkózásról, vagy bármilyen küzdősportról.

Miután Teddy, akit innentől már nyugodtan szólíthatunk Theodore Rooseveltnek, 1880-ban befejezte egyetemi tanulmányait, politizálásba kezdett és New York állam fővárosának, Albany-nak a képviselője lett, majd később elnökhelyettesi pozícióig jutott. 1898-ban maga szervezett hadsereget (Kemény Lovasok) a spanyol-amerikai háborúba, ahol természetesen maga is harcolt, és háborús hősként tért vissza New Yorkba.

1899-ben Roosevelt New York állam kormányzója lett és egy nap örömmel értesült róla, hogy Amerika középsúlyú birkózó bajnoka pont Albany-ban edzőtáborozik. A kormányzó természetesen meghívta magához a sportolót és megkérte, hogy ha ideje engedi, hetente 3-4 birkózó edzést tartson neki. Roosevelt ekkor már több, mint 40 éves volt, mégis gyermeki lelkesedéssel vágott bele az új sportág tanulásába és vásárolt egy birkózószőnyeget is, aminek a számvevők nem különösebben örültek, hiszen, mint mondták, ez a hobbi nem különösen illik egy kormányzóhoz. Inkább a billiárdot, mint vérbeli úri sportot javasolták neki, Roosevelt ingerküszöbét azonban nem igazán érte el a javaslat, nyilván azért, mert nem az ellenfelet kellett ütni a dákóval.

Theodore azonban szorgalmasan edzett a birkózóval, akinek – mikor távoznia kellett a városból – megesett a szíve a lelkes politikuson és megkérte egy barátját, hogy tréningezzen tovább Roosevelttel. A páros mindössze két edzést ért meg, a második alkalommal Roosevelt megrepesztette az edzőpartner bordáit és a saját válla is komolyan megsérült. Ezek után a csapata és ő maga is úgy döntött, ideje abbahagyni a birkózást, hiszen egy kormányzó mégsem nézhet úgy ki, mint aki minden nap megáll cipőt kötögetni a  4-8-8-4 Union Pacific Big Boy gőzmozdony előtt.

Roosevelt persze nem tudott lenyugodni és visszatért korábbi hobbijához, az ökölvíváshoz. New Yorkban egy profi ökölvívóval edzett folyamatosan, míg 1901-ben a sors úgy nem hozta, hogy Theodore az USA elnöke lett és immáron beköltözött a Fehér Házba. A bunyót persze nem felejtette Albany-ban, folytatta az edzéseket, legtöbbször katonákkal, vagy igazi versenyzőkkel kesztyűzött, a kommunikációs csapata pedig számos álmatlan éjszakát élt át amiatt, hogy mindezt a legnagyobb titokban tudják tartani.

Az elnök ökölvívás iránti rajongása annyira közismert volt, hogy Tex Rickard meghívta őt és családját is Goldfieldbe, a Joe Gans vs. Battling Nelson találkozóra 1906-ban. Maga Theodore Roosevelt ugyan bizonyosan nem volt jelen, viszont állítólag az egyik fia ott volt a nézők között (de erről is megoszlanak a vélemények).

Theodore utolsó edzésére valamikor 1908-ban került sor – ne feledjük, ekkor már 50 esztendős volt – amikor is egy fiatal, 20-as éveiben járó katona, egy tüzérségi kapitány szemen kapta és majdnem megvakította az elnököt. Néhány menet kiegyenlített bunyó után Roosevelt elvétett egy balhorgot, riválisa pedig egy jobbossal villámgyorsan keresztbe verte, aminek az lett a vége, hogy Theodore nem bokszolhatott többet. „Abba kellett hagynom a birkózáshoz hasonlóan az ökölvívást is, miután egy fiatal tüzérségi tiszttel bokszoltam. Elkapott egy jobbossal, amitől bevérzett a bal szemem, és a retinám is leszakadt. Szerencse, hogy a bal szememet találta el, ha a jobb sérül így meg, soha többet nem lőhettem volna.” – írta később Roosevelt. A sérülést nem tudták akkor megfelelően kezelni, és Theodore végül meg is vakult a bal szemére. Erről azonban akkoriban csak egy nagyon szűk kör tudhatott, Roosevelt pedig megtett minden tőle telhetőt, hogy az ellenfele kiléte ne derüljön ki és ne érje őt semmi hátrány a történtek miatt.

„Így aztán tudomásul kellett vennem, hogy megvénültem és abba kell hagynom az ökölvívást. Ezután azért még néhány évig jiu-jitsuztam.” – emlékezett Theodore az akkori eseményekről.

Roosevelt harcos vénája azonban később sem apadt el, az első világháború idején maga is szeretett volna a harcmezőn bizonyítani és felajánlotta katonai szolgálatait, de ebből végül nem lett semmi. Keménységére jellemző, hogy mikor 1912. október 14-én merényletet követtek el ellene és közvetlen közelről rálőttek, még az incidens után is megtartotta közel egy órás beszédét, mielőtt engedte volna kórházba vitetni magát.

Theodore Rooseveltet végül 1919. január 5-én, álmában érte a halál. Az akkori elnök, Woodrow Wilson alelnöke, Thomas R. Marshall nagyon találón így fogalmazott Roosevelt elhunytát követően: „A halál csak álmában merte megtámadni őt, ha ébren van, bizonyosan leáll vele verekedni.”

2016. január 21. - Baranyai Gergely (greg)