Február 20-án búcsúztatják Fogarasi Mihályt

„Mély megrendüléssel fogadtuk a hírt, mely szerint 82 éves korában elhunyt Fogarasi Mihály, Misi Bácsi, aki eredményei mellett edzői tevékenységével is segítette a magyar ökölvívást!”
Talán csak a család, néhány 30 évnél idősebb-, sokmeccses bunyós és a szűkebb bokszberkek számára jelent hírt ez a pár sor sajnos. A fiatalabb bunyósok legfeljebb annyit mondanak, ha hallottak idősebb társaiktól valamit Misi Bácsiról, hogy „tudod az a kis törékeny öreg, állítólag jó edző volt…” A boksz-szakmán kívüliek pedig semmit sem tudnak sem életéről, sem haláláról, nem hallhattak egy Igazi Legendáról, fogalmuk sincs Róla és sajnos mi magunk is méltatlanul keveset foglalkozunk/foglalk oztunk azzal az EMBER-rel, akinek elhivatottsága és embersége mindenki számára követendő és példaértékű lenne!
Egy 34 éves kőkemény bunyós vagyok, de a sorok írása alatt is hullanak könnyeim. Nem csak azért, mert ismertem, mert foglalkozott velem, mert talán velem töltötte el életének legtöbb idejét mint sportolóval, hanem azért fáj nagyon, mert nincs többé és nem hittem el sosem, hogy megtörténhet, ami persze 82 év elteltével természetesen megtörténhet! De számomra valahogy úgy tűnt, hogy Misi Bácsi örökké ott lesz velünk aktívan vagy szemlélődőként, de mindig ott lesz! Hihetetlen űrt jelentene a sport számára, ha legalább emléke életben tartásával nem lehetne jelen köztünk. Sajnos a mai média és a rohanó-, emberséget nélkülöző kor nem kíváncsi valós értékekre…
Hiába volt többszörös Magyar Bajnok akkor, amikor ez még komoly eredménynek számított; hiába volt Balkán „Olimpia” ; bajnoka egyedüli magyarként, aki ezt a címet megszerezte; hiába volt a válogatott edzője; hiába fedezett fel és edzett világ- és olimpiai bajnokokat; hiába foglalkozott és nevelt több-ezer embert… Misi Bá nem lehet jelen ebben a mai médiavilágban, mert őt megismerni felszínesen, 2 percben, egy headline-ban nem lehet. Az EMBER-t bemutatni nem elég pár perc.
18 évvel ezelőtt találkoztam vele először majdnem akkor, amikor kezdtem a bunyót. Pont ugyanúgy nézett ki, ugyanúgy foglalkozott tanítványaival, ugyanolyan lendülettel és hévvel vett részt az életben, mint akár 2-3 évvel ezelőtt. Nem láttam még embert, aki ennyi energiával rendelkezett volna, és aki ezt az energiát bele is fektette volna valamibe. Misi Bá ilyen volt. Nem volt ember, akihez ne lett volna szava, akinek ne akart volna segíteni. Rajongott a bunyóért, a sportért, de legfőbbképpen az emberekért. Sokan voltak, akik számára teher volt energiája és őszinte szavai, de rengetegen voltak, akik szerették és még többen azok, akik ha tudnak róla, ha nem, akkor is sokat köszönhetnek neki.
1998-2006 foglalkozott velem. Minden nap, amikor mentem ott állt mellettem és folyamatosan tanácsokkal látott el. Sokat fel is tudtam használni még akkor is, hogy ekkor már menő bunyós voltam, de már versenyezni nem nagyon akartam. Reggeltől estig a teremben volt. Néha belealudt az edzésbe nagy kerek napszemüvege mögött, de 1-2 perc és újra széles-, kaján mosollyal tanított mindenkit tovább. Naplót vezetett, amelyben nyilvántartás és edzésterv volt. Mindenkiről vezetett mindent, látni akarta a fejlődést, látni a hibákat, hogy segíthessen. Odaadása rendkívüli és egyedi. Volt, hogy csak nagyon későn értem le a terembe és már a villamosnál volt, amikor találkoztunk, ment hazafelé a gyerekekkel. Meglátott és azt mondta: „visszamegyek veled Lacikám”… ; belém karolt és együtt visszamentünk. Mondtam neki, hogy nem szükséges, inkább pihenjen, de ő erre azt válaszolta: „Ha ötmilliót ajánlanának, hogy menjek haza, akkor is visszamennék inkább, aljas lennék, ha nem tenném így!” És ez nem a „megszépítő messzeség” és a „halottról jót vagy semmit”, hanem ez így történt…nem is egyszer. Visszajött velem és még több mint 2 órán keresztül edzettünk. Majd este 9 után sötétben, szélben, hóviharban, esőben belém karolva mentünk haza.
Sorozatokat ütetett velem. Úgy vélte, hogy az ismétlés, a szorgalom mindenek felett. Ha megnézzük Káté Gyuszit – akit szintén ő nevelt ki -, akkor igazolást adhatunk neki. Számolta a sorozatokat…cs ak bal, bal-jobb, bal-bal-jobb, bal-jobb-bal horog, bal-jobb-bal felütés, két felütés 1 horog, 2 felütés 2 horog, 4 felütés 1 horog…mindből 100!!! Végigszámolta. Néha belezavarodott és ilyenkor kaján mosollyal kérdezte: „Hol is tartunk, Lacikám, harmincas?” Persze már volt 60-70 is, de azt válaszoltam: „Igen Misi Bá”. El sem mozdult mellőlem csak akkor, amikor körbenézett és látta, hogy valakivel nem foglalkozik a többi edző, vagy ha valaki tanácsra szorult. Mindenkit bíztatott. „á, ma nem ment Misi Bá”, erre ő: „aki ennél jobbat akar, egye meg a szart, de az ember nem gép”, majd felágaskodott, lehúzta fejemet és puszit adott a fejtetőmre úgy, mint a gyerekeknek szokta, pedig az utolsó ilyen esetnél 32 is elmúltam. Ha valaki nagyon ügyetlen volt és sokan nevettek rajta, akkor mindig ezt mondta a nevetőknek: „Inkább itt legyen, mint a kocsmában”. És még több energiát tett abba, akinek kevésbé ment. És ez így ment reggeltől-estig, nap mint nap, éveken, évtizedeken keresztül. Lehetett farkasordító hideg, vagy gatyarohasztó meleg Õ akkor is ott volt. Nyáron póló, vászonnadrág/farmer és sportcipő. Télen vászonnadrág, sportcipő, ing, zakó és nagykabát. A nagy fény zavarta és ilyenkor nagy, keres napszemüveget tett fel. Mindig mosolygott. Nem sztárokat akart nevelni, hanem sportszerető embereket. Egy banketten ültünk, az emberek beszélgettek, Misi Bá gondolkodott, felállt, ütött egy sorozatot, leült és leírta. Sokan mosolyogtak, de ez az elhivatottság, ez az a fajta imádat és nagyság, amellyel csak nagyon kevesen rendelkeznek. Számára csak a bunyó és az emberek léteztek minden érdek nélkül. Csak ezek a dolgok éltették. Hiába volt már járása nehezebb és egyre jobban kapaszkodott belém hazafelé, elszántsága semmit sem csökkent az évek alatt, harcos volt ringen belül és kívül egyaránt. A metrón, buszon, villamoson utazva a kapaszkodón végzett izometriás, erőnövelő gyakorlatokat, mindene volt a sport és az élet, nem hagyott ki egy másodpercet sem, kihasznált minden időt, minden lehetőséget arra, amit fontosnak tartott. Edzőtársak között mindig azt találgattuk vajon mennyi idős lehet, mert eddig bárkivel is találkoztunk mindenki azt mondta, hogy Misi Bá már ilyen idős volt mindig. Ezért sem hittem el, amikor meghallottam a hírt. Sajnos nagy hibát követtem el, ugyanis az utolsó 1 másfél évében nem látogattam meg. Máshol tartott edzést és rengeteg melóm volt, de nem ez a fő ok. Sokat gondoltam rá és testvéremmel megbeszéltük, hogy meg kéne látogatni, de igazán nem hittem el, hogy eltűnhet örökre, nem hittem hogy itt fog hagyni mindent és mindenkit, valahogy öröknek éreztem Õt. Sajnos ő is egy ember, de magassága ellenére nagy EMBER. Rengeteg történetre emlékszem a 18 év ismeretség alatt és a nagyon szoros 8-9 év napi kapcsolat miatt, de talán nem is ez a lényeg, hanem az hogy emlékezzünk rá és jusson el minél többekhez milyen volt Õ.
A végső búcsúnál is valószínűleg csóválni fogja majd a fejét az elvesztegetett, edzésből kiesett időnk miatt és azt mondaná, hogy ”idő, tízes menet jön, még van három”. Nagy harcos volt az élet minden területén, aki legutolsó harcát is megvívta és győzelemmel került ki belőle, mert sosem fogom elfelejteni barátomat, edzőmet.: Jó utat bármerre is jár, Drága Misi Bá!”